Kinek, minek a „fejlődésregénye”? Leginkább egy markáns elgondolásé: hogy a hét esztendő alatt (2001–2005, 2006, 2006–2007) printelt versek a keletkezés sorrendjében meghagyott folyama tart valahonnan valahonnét. Fejlődik, regényesen. Utaztatja magával a szerzőjét. Ha – áttételesen – regény a gyűjtemény, akkor a formafejlődés regénye: három uralkodó versalak, sorozatos megalkotottságban, beérik arra, hogy a Vörös Istvánban már régebbtől fogva zakatoló, tevékenykedő Vörös István gépet vándoroltassa, és a vándorlás során e lelki, etikai, gyakorlati mechanikának fölé-, alá- vagy mellérendelje, beleépítse vagy elkülönítse tőle az Isten gépet.
A Vörös István gép, aki „Szívesen állna örökmozgónak”, óraművesebben, zártabban fabrikált és leírt gépezet, mint a metamorfikus Isten gép. Benső én, alteregó, a kötelességteljesítés már-már önjáró masinája. Teszi a dolgát a „gazdája” helyett, nevében is. A névdilemma az Esszé a színről egyik tételében a géptől függetlenül, a személyre vonatkoztatva szólal meg: „A nevezhetetlent nevezni meg. / A nevemet komolyan venni. / Vörös bor? Vörös haj? Vörös / föld? Tűzvörös? Illik mind / a négy elemre. A bor – víz. // A haj – levegő. Vagy az épp / a nem-haj? […] // Vörös István. Kialudt parázs. / Kopaszra nyírt fej. (A levegő / maradt!) Vízzé vált kannás bor. / Fűvel benőtt beton. Nem vagyok / a nevem. De igyekszem az lenni”.
Vörös tehát egyszerre kívánja komolyan venni – komoly versekbe venni – életrajzi nevével illetett (keresett) mását, e más gép-Doppelgängerét, a Vörös István gépet, azután Isten hiába sosem vehető nevét (korábban a költő fogadalmat tett az isten szó kerülésére), s a létező/nem létező, megragadhatatlanul sokalakú, kétségességében is kétségtelen Isten gépet. Két gép, egy személy és egy Személy (aki az itt főleg Jézus által képviselt Sancta Trinitasban három Személy): e versbölcseleti konstrukció szisztematikus kifejtése koncentráltabb, lényegszerűbb közelítést követelt volna, mint amelyet a három ciklus önmagukat generáló, szeriális darabjaiban elnyert. Azaz Vörös István e nagyszabású könyvének a nagy szabás a terhe, a variabilitás a lazasága. Az egyes versek „novellái” szilárdabban állják meg helyüket, mint a motivikusan általában összeszőtt, egymással azonban specifikus vers-fejlődésregényhez elégséges kapcsolatot nem tartó művek még ekként is beszédes ál-epikája.
Az I. rész (A rövidülő évezred) verseinek formai koherenciáját a célratörő, jól poentírozó, öt–négy–három–kettő–egy sort magukénak tudó egységekből szerveződő, strófavisszametsző karakter biztosítja. (Ritka kivétel, ha a vers egy ötsoros helyett egy hatsorosból indítva kezd fogyni, s csak a kétsorosig fogy; ha – a tizenöt sort egy sortól öt sorig emelve – fejre áll stb.) Ugyanígy lényegkiemelő, jó lélegzetű struktúra a III. rész (A berlini füzetből) négyszer öt plusz egy soros, a kanyargósabb kifejtést és a csattanó summázatot lehetővé tevő, intenzív versalakja. E két rész némi nyugtázható „keleties” jellege ellenére a középső fejezet, a Saját tao számozott, „orientális” variációi inkább kiszakadnak az I. és III. rész közül, mintsem hidat alkotnának. Vörös és Weöres (a mai változatok és a régi Tao-szemelvény-fordítások költője) kerül közel egymáshoz, nem a Vörös István gép és az Isten gép, melyek közé az oda-vissza út vájódik. Modorosság, hogy a Saját taóban például az út és a név szó jobbára (nem következetesen) dőlt szedéssel fordul elő. A halmozó utazz, úton, ne nevezz nevén semmit formák üresek, és más kurziválások (jó, egyik, tao stb.) hangsúlyaira fenekednek. Mindezzel együtt a középső egység is örömmel, tanulsággal befogadható ciklus, az egyszerű, következtetéses logika, a tiszta grammatika, és helyenként kristályos rímek által erezve.
A „generatív poétika”, a tao-sorozatok és a gép-versek sokszor egymást indukáló létrejötte a verscímekkel kevéssé jelölhető (bonyolultabb) mutációkat, önálló létre érdemes textusokat takar. Mégis tanújel A láb története, A fej története, A has története stb. belső széria, a cím- és motívumismétlések néhány más, kevésbé szembeszökő csoportja (Lacrima Christi, Még 33 év, A legendák cáfolatául, A Holt-tengernél stb). Vörös mellbevágó sorok százait veti papírra („Isten ma is távkapcsoló” – A száj története; „Isten nem halott, még meg sem született – Álomfejtés színekkel; „Isten létét még a hitetlen is / természetesnek veszi. Mert / elfogadja szolgáltatásait” – Az ördög humoráról stb). Remekül indít számos verset („Ki se mozdulni egy idegen / városból, amíg az otthonoddá / nem lesz. De akkor hazamenni / onnan. Haza, ami ezentúl már / mindig idegen marad egy kicsit. // Amíg az idegenség nem lesz a hazád” – Búcsú egy vándorévtől), s az indításokat legtöbbször még tovább is srófolja a tizenötödik, huszonegyedik sorig. Sokszor egész költeményekben nyújt újat, hiánytalant, megragadót („Az ember két gépet teremtett saját képére / és hasonlatosságára. Istent és a pénzt. / Ez a két gép nem is hasonlít egymásra, / ugyanakkor mind a kettő szakasztott olyan, / mint bármelyikünk. A pénzre egy kis tükröt // kéne tenni, hogy mindenki magát láthassa / benne. Az Istengépre nyíló ablakot pedig / befalazni, hogy a titkait ne sikerüljön / kilesni annak, aki magába néz…” – Mint egy citrommag).
Gazdag gyűjtemény, az önéletrajzi énkövetés helyenként groteszk humorával. Valószínű, hogy A Vörös István gép vándorévei most csak ezt a (nagy)formát ölthette fel: a teljes termés áll jót a teljes számadásért. Távlatilag nem elképzelhetetlen, hogy a ciklusok tömörödnek, bizonyos számú – nem kevés – költemény kiválik, másutt keres magának helyet az életműben. Ám akár gyarapodhat is a határoltságában is flexibilis könyv, melynek versalakjait (nyilatkozatai szerint) már a múltba utalta a költő. Akárhogy lesz, a Vörös István gép és az Isten gép (Istengép) közötti viszonylat alighanem újramérlegelést kér egy későbbi pályaperiódusban.
Vö. Ez sem az / Zelki János beszélgetése Vörös Istvánnal
Krupp József: Életgép és gondolatgép
Keresztesi József: Mértéktartás