A harmincöt költemény nem oszlik ciklusokra (2001-ben a Porhó nagyjából hasonló mennyiségű és ugyanilyen terjedelmű új versanyagát három fejezetbe osztotta). A tömbszerű, egységes szerkezeten belül egyes szomszédos szövegek susognak, társalognak egymással. Például a most is viszonylag kisszámú rímtelen versek egyike, a Vogymuk a por, hamu, feleim szavakat átörökíti a nagymama-búcsúztatás (a halottégetés) gyönyörű, profán-fenségesen rímes meditációjára, mely még szervesebben adaptálja a Halotti beszéd és könyörgés archaikus szókincsét, idők fölötti fájdalmát és válaszkeresését.
A versdialógusnak nem feltétele a szomszédosság. A kötetnyitó Hangok folyója és a kötetzáró Esős nyár sem engedi szem elől téveszteni, hogy mindkettőben a szó, a mondat a katalizátor: az élő emberi beszéd rejtélye, csöndje, némasága, kísértetiessége. „Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó, / hidak alatti örvény, mondat alatti mondat…” – indít az előbbi; „Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma, / jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van mondva…” – kezdi építeni ugyancsak repetitív struktúráját az utóbbi.
A Magas labda ugyanolyan szintagma – mély magánhangzókkal –, mint a babitsi Esti kérdés, magas hangszerelésben. Tóth Krisztina versgondolat-világában a mélybe húzódik a magas: a magma-titkokba (bár a kötetcím egyik lehetséges, játékos-komoly ráértését – a könyvborító Szilágyi Lenke-fotórészlete szerint is – a gyakorta előforduló hold motívuma adja). A Vaktérkép mintha folytatni kívánná a XX. század egyik legmonumentálisabb költeményének, Babits hatalmas kérdéssorának végeérhetetlen, kiapadhatatlan „miért”-jét: „Csuszamló rétegek, hegyláncok arca, / a tudatmély Mariana-árok, magma / a lélekben, minek, // minek a megdőlt erdők, vonuló varjak, / tévelygő folyamok, élnek, kihalnak, / jégtáblán pingvinek, // úszik utánuk a felhők szakadt DNS-lánca, / a vizek lehunyt szemű vonulása / minek, ha nem talál // medret…”
Az előzményvers idilli, még a rezignációban is harmonikus képek sorából jutott a „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” kérdéséig. A XXI. századi költő a kuszáltság, a „hasbeszélő sors” nyomán haladva rögzíti az örök, megfejthetetlen körben mutatkozó, ismétlődő esti tényt: „…élő / vonalak, látod, // mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot”. A tévedhetetlen kezű – küllős – szerkesztés a Vaktérkép mellé a Hála-változatot helyezi. Ebben „Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok” – a hála-áldozat Aranytól Petriig sok lírikust laudál, s a megváltó esélyt is, hogy „tőlük éghet éneke az énnek”. A bölcseleti kérdezés választalanságába, a „minek?” sivárságába feloldó értelmet hoz a poétai felelet itt le nem csavart pátosza. Fontos jegy, hogy a Vaktérkép a Fiamnak ajánlást viseli. A (kis)fiú, a gyerek, mint a részint testáló költői beszéd megszólítottja (szereplője) közvetett jelenlétével nyit távlatokat a harmincöt vershez.
A keretes gyűjtemény fakóbb, jelentéktelenebb műveket csupán a Hasonlatok és a Letölthető csengőhangok között zár magába. A József Attila-i Születésnapomra újabb parodikus felülírása (Futrinka utca) most nem oly sikeres, mint Tóth Krisztinánál a korábbiak. A Véletlen Művek – és a hozzá társuló Sötétben járó – a súlyos tárgynak nem ad maradéktalanul kész és méltó alakot (e két mű is példa arra, miként húzódik vissza az életműben a dalforma más, zeneileg ugyancsak kimunkált, e kötet lapjain már szembeötlően nagyobb, összetettebb kompozíciók fedezetébe. Innen nézve különösen nem kárhoztatható, hogy a Letölthető csengőhangok dúdolva, test és lélek fuvallatos örömére játszogat páros rímekbe összeszaladó, kiforgatott citátumokkal).
A versbarátok ismét örömüket lelhetik ihlet és emelkedettség finomságában, mely a majdhogynem tapintható tapasztalati valóságból nő ki. Elvontság és konkrétum e kettősséget Lator László írta le legegyszerűbben, legszemléletesebben. Szavai e kötetre is érvényesek. A neki ajánlott Évszakok zsoltára – a kötet említett két határoló verse, valamint a minden újraolvasáskor szebbnek, szorongatóbbnak tetsző Kutya mellett – a Magas labda kiemelkedő darabja. De ne szabdaljuk fel a gyűjteményt. Egy ciklus ez, s így egy kötet: önmaga egésze.
Vö. Szegő János: Labdabiztos szövegjáték
Szilasi László: Emlékként tekinteni a jelenre
Keresztesi József: Sodrásban
"Csak egy képkivágás" / Vári György interjúja Tóth Krisztinával
Csobánka Zsuzsa: Szabadesés, hátborzongatás