Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JELENIDŐBEN

Schönberg: Mózes és Áron / Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009
2009. jún. 25.
A német Wozzeck és az orosz Lulu után egy – nagyobbára – magyar kivitelezésű Mózes és Áron-produkcióval tette fel a koronát az új bécsi iskola operatermésének idei enciklopédikus bemutatására a Miskolci Operafesztivál. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A vállalkozás jelentőségét az is aláhúzza, hogy ez volt a mű első magyarországi színrevitele. Az opera Kocsis Zoltán vezényletével, a Nemzeti Filharmonikusok együttesei (és a Budapesti Énekes Iskola gyermekénekesei), illetve – a külföldről meghívott két címszereplő kivételével – magyar énekszólisták közreműködésével, továbbá a Miskolci Nemzeti Színház kitűnő táncosainak részvételével kelt életre.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból

Több tekintetben kivételes és nehezen megközelíthető mű a Mózes és Áron – egyszersmind kultikus darab is, amely szinte emberfeletti várakozásokat kelt. E várakozásokat nem utolsósorban maga a szerző gerjeszti; s hogy a mű torzó maradt, annak éppen az lehetett az egyik oka, hogy Schönberg műve saját szerzője mindent-akarásán is kifogott. Előadói szempontból az opera alapvető nehézségei közé tartoznak a rendkívüli intonációs feladatok, illetve a mű operaszerűtlen – Schönberg szavával – „vallásfilozófiai” karaktere. Mózesnek és Áronnak a művön végigvonuló ellentéte voltaképpen nélkülözi a drámai minőséget: tisztán gondolati, nem par excellence személyes természetű. Bár kölcsönösen idegenkednek egymás gondolkodásmódjától, Áron nem puccsot próbál meg szervezni Mózes ellen, és Mózes, „erkölcsi” győzelmet aratva, nem törekszik Áron elpusztítására. Nincs is szó totális, végleges győzelemről: az eszme, a Törvény elsődlegességét hirdető Mózes, illetve a választott nép megmaradását legfőbb értéknek tekintő Áron az utolsó pillanatig kitart álláspontja mellett.

Drámainak nevezhető esemény(sor) az egész (töredékes) műben voltaképpen egyetlen akad: a Mózes által negyven napra magára hagyott zsidó népnek a bálványimádáson át vezető útja tartásának teljes elvesztéséig, a véres, lidércnyomásszerű zűrzavarig. Ez az eseménysor biztosít a darabnak valamelyes operai jelleget. Ebben a fél felvonásban a nép válik főszereplővé, amely már Muszorgszkijnál is bevált drámai hősként.

„Szerencsére” a mai hallgató számára a Mózes–Áron disputa sem teljesen absztrakt-vallásfilozófiai jellegű. Konkretizálja, megfoghatóvá teszi két erős áthallás: az egyik a tömeg manipulálhatóságának kérdése általában, illetve a földi javak és örömök kilátásba helyezésével konkrétan és nagyon is mához szóló módon; a másik pedig a mű komponálásának félbehagyását nem sokkal követő hitleri korszak pokoljárásának emlékezete.

mozes aron vj 54 resizeMindent-akarást emlegettünk Schönberggel kapcsolatban; persze, ez a minősítés Kocsis Zoltánnak is kijár, ha valamilyen nagyszabású vállalkozásba vág – s vajon mi lehetne nagyobb ügy, mint Schönberg operájának hazai bemutatása. Az ő „különös szomját száraz homok oltja”, ő az a zenész, aki végig bírja koncentrációval csaknem két és fél óra Schönberg-zene dekódolását, izzó és expresszív megszólaltatását. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar – nyilván kivételes igénybevételt jelentő próbamunkát követően – rendkívül magas színvonalon játszott, s miután az énekesek – élükön a két főszereplővel, a Mózest alakító Wolfgang Schönével és az Áront megformáló Daniel Brennával – mind elsőrangú teljesítményt nyújtottak, s a kórus is jól helytállt, elmondhatjuk, hogy a sokáig várt magyar bemutató zenei szempontból egyértelmű siker volt. Kocsis mellett az est két hőse a két címszereplő volt, akik nem csupán hangilag és technikailag feleltek meg kifogástalanul feladatuknak, hanem Mózes és Áron izzó szenvedélyét is szuggesztíven közvetítették. Mégpedig nem csupán az összecsapásuk, hanem „istengondjuk” szenvedélyességét is, hogy ezáltal – az interpretáció szintjén – mégiscsak operai kvalitásokat kölcsönözzenek a darab tisztán vallásfilozófiai rétegének. A kisebb szerepekben különösen Sebestyén Miklós (Pap) és a rövid megszólalásában is lehengerlő Kálmán Péter (Ephraimit) nyújtott emlékezetes teljesítményt, de Lisztes László, Horváth István, Sáfár Orsolya is kitűnő volt. Ugyancsak hibátlanok voltak a kisebb vokális együttesek. A Nemzeti Filharmonikusok Énekkara és karigazgatójuk, Antal Mátyás minden dicséretet megérdemel a roppant nehézségű anyag korrekt elsajátításáért, bár ismételten az volt az érzésünk, hogy a hallatlan koncentráció némileg gátolta őket az igazán erőteljes kifejezésben.

A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál.
A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál

A megvalósítás vizuális részét Andrea Stanisci (látványterv) és Giorgio Pressburger (színpadra állítás) jegyezte, s az előadásnak ez az aspektusa lényegesen problematikusabbnak tetszett számomra. Mintha a rendezés – nevezzük így az említett művészek együttes teljesítményét – nem tudta volna eldönteni, hogy vajon s mennyiben legyen realisztikus, jelzésszerű, illetve aktualizáló. Egy XIX. századi zsinagógabelső, melyben a zsidó nép, a félreértések elkerülése végett (és a megfelelő rekvizítumokkal felszerelkezve) helyet foglal; ehhez egy háttérvetítés, amely hol egészen absztrakt módon néhány széles, színes ecsetvonással (ezek nagyon szép és hatásos képek voltak), hol könyvillusztrációszerűen (de az egyéb vizuális elemektől elütő stílusban) érzékelteti a kontextust, a történéseket. A hol teljesen naturalisztikus (tőrök, műanyag sonkák és kenyerek), hol meg tüntetően aktualizáló (modern lőfegyverek) kellékek; az emberáldozat, a rituális közösülés, a tömeges agresszió naturalisztikus, részben véres ábrázolása: minderről nem éreztük, hogy valamilyen átgondolt, netán jelentékeny gondolati tartalommal bíró koncepció részeit képeznék. Emellett egész idő alatt kísértett a helyszűke érzése, ugyanis a színpad hátsó részéből csupán a szentély két oldalán, a padsorok által korlátozott szűk folyosókon lehetett a színpad előterébe jutni.

Mindezeken a problémákon átlendítette azonban az előadást a zenei megvalósítás minősége. S ha az opera végeztével a közönség melegen, bár nem túl hosszan tartó álló ovációval ünnepelte az előadókat, az éppenséggel öregbíti kitűnő teljesítményüket. Ez az opera ugyanis nem elkápráztatni és énekeseket ünnepeltetni, hanem elgondolkoztatni akar. 2009-ben, Magyarországon is.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Molnár Szabolcs: Első találkozás 
"Nyugdíjasan még többet énekelek" / Csák Balázs interjúja Wolfgang Schöne basszistával 
"Befejezetlen formában is befejezett…" / Molnár Szabolcs interjúja Kocsis Zoltánnal 
"Auschwitz után már nem akart erről beszélni…" / Csák Balázs interjúja Giorgio Pressburgerrel 

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek