Papp Richárd: Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény?
2009.07.15.

„A zsincsi egy vicces hely” – állítja a zsinagógáról Papp Richárd zsidó humort vizsgáló könyvében az egyik megkérdezett. A Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? is épp ezt igyekszik bebizonyítani, ám feladatát annyira komolyan veszi, hogy az már csöppet sem vicces. FÜRTH ESZTER KRITIKÁJA.

Szegény Kohn bácsi már meglehetősen öregecske, és jó hírét tovább rontja, hogy manapság inkább szélsőséges blogok rángatják őt elő. A szocializmus évtizedeiben inkább ifjabb kiadása, Móricka tarolt, később pedig a rossz gyerekek továbbításában vulgár-Mórickaként terjedt tovább. Ettől függetlenül azért Kohn bácsit mindenki ismeri, akár azért, mert még emlékszik virágzására, akár azért, mert egy nagyitól vagy aputól ezerszer hallott klasszikus mélyen bevésődött agyának humorbugyrába.

Az ilyen jól konzervált tréfanagyágyúkkal az az egyetlen probléma, hogy csöppet sem viccesek, ezt pedig éppen klasszikusságuknak köszönhetik. Mivel semmi meglepőt nem produkálnak, nevetni is nehéz rajtuk. (Aki nem hiszi, kukkantson bele egy, az elmúlt fél évszázad alsó tagozatos napközisei által rongyosra olvasott Hahota füzetkébe.) Papp Richárd célja – habár „főhőse” Kohn bácsi – nem egy, a derűs percek érdekében bármikor előkapható vicckönyvecske gyártása. A jól ismert tréfákat igyekszik élő kontextusba helyezni, hogy egy antropológiai sűrű leírás által bemutassa: ezek a klasszikusok egy adott nyelvi közegben képesek nevetésre ingerelni a hallgatóságot. Ezt azonban főképp azért hisszük el neki, mert a leírások a közösségben kiváltott derűre is kitérnek, a könyvben ugyanis a poénokat sajnos agyonnyomják a magyarázatok.


Az idézett viccek többnyire mind erősen kötődnek az elhangzás kontextusához, ami szükségessé teszi a körülmények leírását. Ezt fokozza, hogy Papp Richárd nemcsak a klasszikus Kohn és Grün párost idézi fel könyvében, hanem több, egy mai zsidó közösségben élő, a zsidó identitásra, állapotra reflektáló poént, „beszólást” is. Az elhangzás pillanatára vonatkozó kommentárokat bővítik a zsidó hagyományokra, szigorú életviteli szabályokra vonatkozó magyarázatok, amelyek szintén elengedhetetlenek a viccek megértéséhez. A tudományos leírásoktól sajnos a viccek a maradék mosolycsalogató képességüket is elveszítik. Ez különösen érdekes annak tükrében, hogy az említett tréfák a rigorózus zsidó életvitel és a szűk közösségben felmerülő súrlódások enyhítésére, lazítására, emberivé tételére hivatottak. Papp éppen a könnyítő szándékot fordítja ellentétére: magyarázataival "visszakomolyítja" az idézett vicceket.

A tréfák így, olvasva, viccként nem működnek, de a cél nem is ez. A szerző azt próbálja kimutatni, hogy a humor az általa vizsgált közösségben csoportösszetartó erőként és konfliktusokat elsimító gesztusként működik. Állítása szerint a humor a magyar zsidóság egyik fenntartó ereje, és a vizsgált Bethlen téri közösség életében különösen fontos szerepet játszik mint a kultúra és az identitás alakító eszköze. Részletesen elemzi, hogy a humor nemcsak a zsidó életvitelt irányító szigorú szabályokat és a betartásuk nehézségeit enyhíti, hanem tompítja a zárt közösségen belüli súrlódásokat, a zsidóság magyarországi kisebbségi létéből fakadó nehézségeket, sőt, a különböző zsidó csoportok közti nézeteltéréseket is.

Ez természetesen mind igaz és szép, a bökkenő csak az, hogy ezt elfogadva még mindig nem érthető, hogy mitől olyan különleges a zsidó humor. Ez ugyanis minden valamire való nyelvjáték-közösségben így működik; nem is lenne vicc a vicc, ha nem csak egy adott kontextusban élő, adott közösség értené. A tréfa a kívülállók számára minden esetben magyarázatra szorul, lévén a wittgensteini nyelvjáték-elmélet alapja, hogy a szavak/mondatok jelentését csak a csoport tagjai érthetik, mivel minden mondat jelentését a használata adja.

Papp Richárdtól mint a közösség antropológusától elvárható lenne, hogy felülemelkedjen a kamaszos, „a mi csapatunk a legviccesebb” nézőponton, és átlássa: a Bethlen téri közösség sem több vagy jobb más nyelvjáték-közösségnél. Sajnos, Papp nem ezt teszi, hanem lépten-nyomon bizonygatja, hogy az ő közösségük nem egyszerűen humorizál, hanem számukra a vicc identitásképző elem. Mindezt pedig olyan csoportmechanizmusokkal és kommunikációs aktusokkal magyarázza, melyeket bárki felismerhet a saját társaságában is működő aktusokként. Papp a könyv elején utal arra, hogy a csoportbeli élet során „kutatói vakságot” élt át, vagyis a helyzetek hétköznapivá válása miatt nem tudott kellően reflektálni rájuk. Valószínűleg addig igyekezett a szituációkat nem hétköznapiként megélni, hogy végül átesett a ló túloldalára, és folyamatosan azok különleges, a világon másutt nem tapasztalható voltára hívja fel a figyelmet. Ez a fajta rajongás viszont az olyannyira elkerülni óhajtott nem reflexív pozícióba viszi vissza; igaz, ezúttal nem a közömbösség, hanem a túlzott rajongás veszélyezteti kutatói nézőpontját.

Kohn bácsi tényleg vicces figura, de a székely bácsi legalább annyira poénos, és akkor még a skótokról nem is beszéltünk. Minden közösségnek megvan a maga tréfatárháza; kiemelni egyet, és azt állítani, hogy nekik a humor még fontosabb, mint másnak, naivitás. Papp Richárd könyve azonban kellemes bizonyíték arra, hogy Kohn bácsi még most is remekül van, és létezik egy kedves közösség, ahol még mindig neki köszönhetők a legkönnyedebb percek.

 


Vö. "Kohn és Grün beszélget..." / Danyi Gábor interjúja Papp Richárddal

Szerző: Fürth Eszter
Cím:  Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény?,  Alcím:  Élő humor egy budapesti zsidó közösségben,  Szerző:  Papp Richárd,  Kiadó:  Nyitott Könyvműhely,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  200 oldal,  Ár:  2680 Ft
Megítélt támogatás: 450 000 Ft
Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium
A kiadónak a kötet megjelentetésére (2008)