Matthias Rexroth

Matthias Rexroth valóságos hangfenomén: különösen a középregiszterben érzéki szépségű, vulkanikus erejű és színekben gazdag mezzoszoprán hangja a magasabb fekvésben is megőrzi teltségét (egy vagy két elvékonyított magas hangtól eltekintve), lefelé pedig korlátlanul és erőteljesen szól, ugyanis a nem falzettszerűen, tehát mellrezonanciával képzett, a természetes férfihang irányába tökéletesen sima, „varratmentes” az átmenet, ami ritka erény az ő hangfajában. Rexroth ugyanakkor egyáltalán nem csupán énekes, „hangtulajdonos”, hanem kiváló előadó és zenész is egyben. Mintaszerűen élt a rendelkezésére álló széles dinamikai skálával (a piano irányában is), karakterábrázoló képessége kitűnő, és sokféle zenei stílusban van otthon, a régi zenében például mert és tudott élni a díszítés lehetőségeivel, de az egy szem romantikus dal atmoszféráját is nagyszerűen teremtette meg. Az összbenyomás, hiába énekelt a műsor legnagyobb részében XVIII. századi zenét, már a kísérő modern zongora révén is, egy sok irányban nyitott operaénekesé.

Kísérője, Eytan Pessen ugyancsak jelentékeny súllyal bíró egyéniség. Bár az első számban, egy Vivaldi-áriában kissé ránk ijesztett néhány rossz hanggal és a basszus elsöprő hangerejével, amely inkább a Bruckner-, mintsem a Vivaldi-zenekar hangzását idézte, hamarosan meggyőződhettünk róla, hogy a melléütés véletlen lehetett, a harsogás pedig egyetlen darabra szóló maga-elengedés, a benne rejlő hatalmas zenei energia átmeneti kontrollvesztése volt. Később ugyanis nagyon is érzékenyen és differenciáltan kísért, sok szép pianóval, főleg a dalokban, ideértve a Purcell-betétdalokat. S az egész hangverseny egyik fő erényének az énekes és kísérője összecsiszolt együtt-zenélése bizonyult.

A műsor, mint már jeleztem, nagyobbrészt XVIII. századi művekből állt, zeneileg mégis kifejezetten sokszínű volt. Kezdődött egy nagyszabású Vivaldi-áriával, folytatódott két Purcell-betétdallal (ezek képviselték a XVII. századot), majd Mozart és Haydn következett, míg a szünet után Gluck Orfeuszából hangzottak el eredeti és betétáriák, majd egy Richard Strauss-dal (még XIX. század, ha jól sejtem) zárta a meghirdetett műsort. S mindezt egy olyan énekes adta elő, aki megjelenésével, gesztusaival, személyes kisugárzásával is hatni tud a közönségre – egyszóval igazi operaénekes. Tegyük hozzá mindehhez, hogy szövegkiejtése minden nyelven kifogástalan, sőt szuggesztív, és akkor a laudációnak végére is értünk.

Eytan Pessen és Matthias Rexroth (A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)

Míg a Vivaldi-áriában Rexroth elsősorban – az opera seria szellemétől nem idegen módon – hangi adottságait és képességeit csillogtatta és katalogizálta, a két Purcell-dalban zenei érzékenysége és éneklésének finoman kontrollált volta került előtérbe. A Sweeter than roses című dalban gyönyörűen formált barokk disszonancia-oldás megoldást hallottunk, a sokszor hallott Music for a while-ban viszont a kiírt díszítések megértése és valóban díszítésszerű kivitelezése, illetve a szófestő fordulatok plaszticitása tetszett legjobban. Mozart An Chloéja az előadás eszköztelen egyszerűsége, a Figaróból Cherubino Voi, chi sapete kezdetű áriája pedig bája és üdesége révén volt megkapó.

Pessen Haydn-szólója (F-dúr adagio) átélt és szuggesztív, differenciált agogikájú előadást hozott, s bár ezután a She never told her love varázslatos zongora-bevezetője egy kissé hegyesre sikerült, maga a dal bensőséges hangon szólalt meg. A Sailor’s songban talán egy kissé túlságosan kieresztette hangját az énekes, s ekkortól – talán a fáradás jeleként? – be-becsúsztak árnyalatnyival feljebb intonált hangok az énekszólamba.

A szünetet követően C. Ph. E. Bach érzelmesebb, majd Guadagni barokkra emlékezőbb betétáriája következett az 1770-es londoni Orfeuszból, amit eredeti Gluck-ária – a „nagy” Gluck-dallamok egyike –, a Che faro’ követett, ihletett előadásban. Ám a koncert utolsó számában a művészek még fokozni tudták a hatást Richard Strauss Zueignung című dalának rendkívül szuggesztív és anyanyelvi természetességű előadásával. Bár természete szerint nem tűnik igazi kontratenor-repertoárnak, akár egy félidőnyi romantikus dalt is szívesen meghallgattunk volna Matthias Rexroth és kísérője előadásában.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.