Tomaji Attila: Márai Sándor
2009.06.29.

A monográfia-műfajt manapság övező viták ellenére Márai-monográfiákban és szisztematikus tanulmánykötetekben nem szenvedünk hiányt. Az Élet-Kép sorozatba illeszkedő portré társszerzője maga az író. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

Az irodalomtudomány különféle irányzatai más-más érvelési móddal és eltérő erősségi fokkal hosszú évtizedek óta fejtik ki: a szépirodalmi szövegek közvetlen életrajzi olvasata súlyos félreértésekhez vezethet (még eredendően önéletrajzi indíttatású művek esetében). Ezen az úton haladva az életrajzi én alakrekonstrukciója áthághatatlan nehézségekbe ütközik, fiktív szubjektumot hív elő, vagy – ha eltekintünk az így megelevenített írói ego sokszorosan problematikus voltától – egyszerre béklyózza és zilálja szét az adatsorakoztató ábrázolást.

Tomaji Attila, az Elektra Kiadóház újdonságának fiatal irodalomtörténész szakembere nem árul zsákbamacskát. Elöljáróban tudatja, hogy éppen ezt a módszert választja: „Márai hatalmas életművének tekintélyes része […] átesztetizált biográfiaként is olvasható. Éppen ezért arra törekedtem, hogy a lehető legtöbb esetben átadhassam a szót e könyv főszereplőjének, s e breviáriumként is forgatható könyv oldalain jelenlétemet minél észrevétlenebbé tegyem”. Mindez nyilván örömére szolgál annak, aki a pályaképben is elsősorban a regényt keresi, és veszte annak, aki kor- és újszerű, komplex ismeretgyarapításra számít (egy takaros, igényes, de nem a szakma kegyeire vágyó, populáris sorozaton belül). Bizonyára lesznek olyanok (főleg a hétpróbás Márai-hívők és az életművével most ismerkedők – elsősorban a diákok – közt egyaránt), akik szívesen fogadják a választott megoldást, a belőle fakadó hangnemet. A célirányos textusszemelgetés azonban nem breviárium, csupán kiragadott, apróbb vagy nagyobb argumentáló egységek, indokolatlanul hosszú dokumentumok (Márai kései megállapodása kiadójával, Vörösváry Istvánnal stb.), magyar nyelvre le nem fordított levélváltás (Ronald Reagan elnök és felesége köszöntő sorai, az író válaszlevele) együttese. Mindebből nem egykönnyen lehet Márai Sándor írásművészetére érvényesen visszakövetkeztetni.

Tomaji téved saját jelenlétének megítélésében is. Éppen a rengeteg (dőlt betűvel szedett, ám szöveghelyét, keletkezési időpontját nézve sajnálatosan jelöletlen) idézet kötetbe szabdalása folytán szembetűnő, hogy nem Márai írásai vezetik a biográfust, hanem az irodalomértő folyamodik a tudományosan szerencsére (általa és mások által) feltérképezett élet tényeinek tárgyilagos közlése helyett az írói személyesség, stílus jegyében formált, szubjektív műrészletekhez. Ezek egy (hét évtizedet átívelő) hatalmas pálya közelebbről jobbára meg nem nevezett, különböző periódusaiban keletkeztek, s címmel csak ritkán illetett, nem egykönnyen azonosítható alkotásokból valók. Azt a látszatot keltik (majdnem minden esetben), hogy Márai egy életen át egyformán gondolkodott a maga bejárta állomásokról, a legfrappánsabbnak, leginkább „átesztetizáltnak” tűnő passzusokban „végérvényeset”, „cáfolhatatlant” mondott élményekről, emlékekről, eseményekről. Bármily tartózkodó igyekszik lenni a monográfus (ha véleményt formál, a lehető legóvatosabban szól, többek között, Márai átmeneti és megtagadott baloldaliságáról; ugyanígy hangoztatott urbánusságáról, minden népi – azaz nem városi – hagyomány- és jelenségkör iránti értetlen ellenszenvéről), az ő álláspontja, tanulmányírói vonalvezetése elmosódik az egybeömlesztett szépírói szövegfolyamban, amelynek legtöbb mozzanatára ráolvashatnánk egy másik, más orientációjú, vagy legalábbis radikálisan más megfogalmazású Márai-mondatot, Márai-bekezdést.

Az arányosan épített könyv természetesen nem nélkülözi a jól megírt részeket. Ilyen a nyitott, rugalmas beszámoló Márai Oroszországot érintő (és tágabban a keleti kultúrát interpretáló) nézeteiről, az 1930-as évek elején tervezett Rusland – Wie es War, Wie es Wurde, Wie es Ist (Oroszország – amilyen volt, amilyen lett, és amilyen most) című albumról, az aggkori esztendők testet, lelket emésztő fájdalmairól. Másutt – és sokszor – a mű megtakarítja magának a szükséges közléseket. Ki volt Török Gyula (és miben volt Márai „mestere”), ki volt Mihályi Ödön, ki Dormándi László? A literátus olvasó is keveset tud róluk. Inkább semmit. Egészen más kérdésekben is találgatásokra vagyunk utalva. Például a szexus dolgában. Márai „sérülékeny, érzékeny lelket” emlegető biográfusánál sokkal egyértelműbben foglalta írásba, miért kérdőjelezte meg őt serdülőként „kiválasztó” tanintézeti elöljárójának „tisztaságát és őszinteségét”, mit jelentett a „leválás”, mit (e korai homoerotikus erózió után, később, az alkoholizálással is terhelt időszakban) a nemükből szinte kivetkőzött női partnerek militánssága, és így tovább. Ugyanakkor a mű fölöslegesen időzik bizonyos intézményalapítások, szerződések, leltárak csip-csupságainál. S zavaróak az „állítólag” közlések, a kifejtetlen ráutalások. „1964-ben […] a bölcsészkaron elhangozhatott, miszerint »Márai Sándor nevű magyar író nincs«.” Melyik bölcsészkaron? Nyilván a budapestin. Aki nem tudná, annak az internet húsz másodperc alatt kiadja: valóban ott, s kitől hangzott el a mondat, évtizedekkel később ki tette közzé, milyen műfaji keretek között. A mondat aligha védhető – de kontextusához joga lenne az érdeklődőnek.

A sorozat köteteihez szokás szerint csatlakozó Életrajzi vázlat ezúttal is informatív, hasznos. Számos helyen szó szerint ismétli azt, amit Tomaji a szövegbe foglalva már elmondott. A vázlat csupaszsága sokszor vonzóbb, tartalmasabb a kidolgozás túlidéző vegyességénél, eldöntetlenségeinél – s e benyomás oka nem a Márai-szövegekben, hanem a Márai-szövegek felhasználásának módjában keresendő.

Szerző:  Tomaji Attila,  Cím:  Márai Sándor,  Kiadás helye és éve:  Budapest, 2008,  Kiadó:  Elektra Kiadóház,  Terjedelem:  150 oldal,  Ár:  1 750 Ft
Megítélt támogatás: 200 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A kötet megjelentetésére (2008)