Ilyenkor persze elsősorban azokra a régi restanciákra érdemes jegyet váltani, melyeknek a forgalmazási joga hamarosan lejár, és a videotékák polcain sem lelhetőek fel. A második hét termésében három ilyen filmet is találtunk: két sztárrendező (Michael Haneke és Chan-wook Park) alkotásait, valamint egy, a témája miatt izgalmas, hazájában többszörösen díjnyertes alkotást, a spanyol Icíar Bollaín Többet ne! című filmjét. Mindhárom film a kereteket feszegeti, határokon lép át: elsősorban a néző tűréshatárán, másodsorban a filmnyelv határain – a lényeg: egyik mozitól sem azt kapjuk, amit kezdetben elvárnánk tőle.

Furcsa játék

Az osztrák fenegyerek, a nyárspolgári lét könyörtelen kritikusa, Michael Haneke Furcsa játék című filmje sajátságos erőszakmozi. Olyan, melyben mindig csak az erőszak következményeit látjuk – a tévére fröccsent vért, a fájdalmasan eltorzuló arcokat, a magára hagyott, árva holttesteket –, de magát az erőszakot sosem: a film emlékezetes jelenetében halljuk csupán, hogy mi történhet, miközben a kamera egy másik helyiséget és egy másik szereplőt mutat.

A Furcsa játék idillien indul. A família nyaralni készül a hétvégi házba, útközben az autórádión Händelt hallgatnak, a zene azonban hirtelen trash metalba csap át – a képen megjelenik a vérvörös betűkkel íródott stáblista. Ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és váratlanul tör be a háromtagú család (Susanne Lothar, Ulrich Muhe, Stefan Clapczynski) életébe az erőszak két golfszerelésbe öltözött fiatalember (Arno Frisch, Frank Giering) személyében. Az elsőre megnyerőnek tűnő férfiak sunyi és udvarias stílusban indítanak, hogy aztán a lelki terrorról idővel a testi erőszakra térjenek át.

Mielőtt azonban beleélnénk magunkat egy pszicho-thriller izgalmaiba, az egyik zaklató a kamerának szegezi a kérdést: mégis, melyik áldozatra fogadnánk, megéli-e szerintünk valamelyikük a reggelt? Hasonlóan: a történet egy másik pontján a feleség puskát szerez és lelövi az egyik támadót, a lelőtt támadó azonban a távirányító után kap, és visszacsévéli a képet: a jelenet másképp, az áldozat szempontjából kedvezőtlenebb fordulattal ér véget. 

Furcsa játék

Haneke Furcsa játék című mozija nem hagyományos értelemben vett pszicho-thriller (bár ezek műfaji kliséit vonultatja fel), sokkal inkább a zsáner és a közönsége felett mondott (érték)ítélet, az erőszakfilmekkel kapcsolatos elvárásainkkal szembeni kritika. A „brechti elidegenítő effektusok” alkalmazása nem üzen mást, mint hogy nézőként/közönségként „bevonódtunk” már annyira a médiumok „furcsa játékába”, hogy egyre érzéketlenebbül, mi több – az egyik támadót idézve – „élvezettel” nézzük az erőszakot.

A film azzal, hogy a történteket az áldozatok szemszögéből meséli el, hogy folyamatosan emlékezteti a nézőt a saját nézői pozíciójára, és hogy a legdurvább események közvetlen bemutatásától megkíméli közönségét, az erőszakot nem a szórakozás egy formájaként jeleníti meg, hanem olyannak láttatja, amilyen az valójában: értelmetlennek, véresnek és felkavarónak.

Többet ne!

A Többet ne! című spanyol mozinak is az erőszak, még pontosabban a családon belüli erőszak áll a középpontjában. A film úgy indul, ahogyan egy, a témát feldolgozó hollywoodi alkotás valószínűleg véget érne: Pilar (Laia Marull) a kisfiával elmenekül erőszakos férje, Antonio (Luis Toscar) elől, és menedéket talál nővérénél. Nézői elvárásaink másodszor is csalatkoznak, amikor Antonio, felismerve, hogy másképp nem kaphatja vissza Pilart, csoportterápiára kezd járni, a tetteivel próbálja visszahódítani őt – szerelmük hamarosan ismét szárba szökken (titkos randevúk, lopott pásztorórák, munkát vállaló, karrierről ábrándozó asszonyka, stb).

A dramaturgiának köszönhetően, a néző csakhamar ugyanúgy kezd érezni, ahogyan a hősnő: az asszonnyal együtt reménykedni kezdünk, hogy a dolgok jóra fordultak, hogy Antonio megváltozott, hogy végre vége a rémálomnak. Amikor a krach – minden eddiginél durvább módon – mégis beüt, megértjük a családon belüli erőszak mechanizmusát is. A főszereplők emberi játszmáinak bemutatásával válik érthetővé, hogy miért is képes az elkövető és áldozata akár évtizedekig is benne maradni egy ilyen helyzetben, miért is hiszi el mindkettő, hogy a fojtogatások, a véraláfutások a szerelem bizonyítékai.

Cyborg vagyok, amúgy minden oké

Egészen másfajta az a szerelem, melyet a dél-koreai rendező, Chan-wook Park Cyborg vagyok, amúgy minden oké című filmjéből ismerhetünk meg – hőseink egy elmegyógyintézetben csodálkoznak egymásra. A koreai filmre nehéz bármiféle skatulyát is ráhúzni: egyszerre lírai és abszurd, komikus és nosztalgikus, szürreális és realista, melyben a fantáziajelenetek és a „valóság” ugyanúgy összekeveredik egymással, mint a múlt és a jelen képei.

A kissé „őrült”, szabálytalan mozi középpontjában Yeong-gun (Lim Su-jeong) áll, aki azt követően kerül a pszichiátriára, hogy meggyőződésévé válik, valójában egy elemmel működő gép, akinek csak a kóla-automata képes megérteni a problémáit. Egy szép napon azonban összeismerkedik a pszichiátria egy másik lakójával, az emberi érzelmek ellopására szakosodott Park Il-Sunnal (a dél-koreai popsztár, Rain megformálásában), és élete új irányt vesz.

Cyborg vagyok, amúgy minden oké

A bosszú-trilógiájával (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya) világhírűvé vált rendező merőben más filmet rendezett, mint amit tőle várnánk, a romantikus komédia műfajának újraértelmezésébe azonban sajnos belebukott. A vizuális megoldások egy része (különösen a főcím) valóban lenyűgöző, az elmegyógyintézetet (a lakóival együtt) azonban olyan mézes-mázosra, idétlenül bájosra vette, ami kifejezetten idegesítő akkor, amikor a film központi konfliktusa nem más, mint hogy a magát gépnek képzelő, így éhségsztrájkoló hősnőt az éhhaláltól kellene szereplőinknek megmenteni.

Kapcsolódó cikkünk:
Hungler Tímea: Lehetséges világok / 15 éves a Cirko-Gejzír, 1. rész