THE EMPEROR’S SINGERS

A rá minden tekintetben jellemző könnyedséggel teljesítette a King’s Singers a miskolci fesztivál ez évi tematikájával járó penzumot: a Kossuth utcai református templomban június 16-án adott koncertjük fele bécsi szerzők – Schubert, Johann Strauss és Brahms – műveiből állt. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A Strauss-darabok egyszersmind a King’s Singers-koncerteket hagyományosan záró könnyűzenei blokk funkcióját is ellátták. Mi több, a koncert második félidejét, a genius loci igézetében, teljesen svarcgelbre vették, nyilván abból kiindulva, hogy Bartók és Kodály életének első jó három és fél évtizedét osztrák–magyar alattvalóként élte le.

 

Minden tökéletesen klappolt tehát, s ha valamelyes hiányérzetünk támadhatott is, az pusztán amiatt volt, hogy az együttes komoly alaprepertoárjából, a reneszánsz zene óriásainak műveiből ezúttal csak egy negyed koncertnyit hallottunk. Még azok a darabok sem mind szólaltak meg, amelyeket a kiosztott fura szórólap beígért. „The King’s Singers együttes”, „közreműködik” – sorjáznak rajta a magyar szavak, de már a második rész nyitó száma bizonyos „Zoltan Kodaly” „Norveg Leanyok” című darabja, s többek között, illetve bocsánat: tobbek kozott „Bela Bartok Legenycsufolo”-ja is szerepel a programban; jollehet mi ugy emlekszunk, hogy Bartok meg kulfoldon is kovetkezetesen ragaszkodott nevenek ekezeteihez.

 

King's Singers

Magával az együttessel kapcsolatban az első benyomás a feltétlen bámulaté – bámulat a művészek hallatlan felkészültsége, a legeslegapróbb részletekig kidolgozott és mégis ihletett előadás iránt, és bámulat egy olyan zenekultúra iránt, amely négy évtized alatt a King’s Singers tagságának körülbelül negyedik garnitúráját tudja kitermelni, amely ugyanazzal a félelmetes profizmussal és alázattal, ugyanazon a hőfokon énekel. A nagy polifon művek kitartott akkordjai például maguk is valóságos mesterművek: a hasító tisztaság és a hangok kristályszerűen tökéletes aránya – ahogyan David Hurley egy késleltetés után rá tudja helyezni a tercet egy akkordra, valóságos koronázási szertartás! – igazán mennyei képzeteket kelt. A két kontratenor, Hurley és Timothy Wayne-Wright talán az együttes egész történetének legtökéletesebb felső szólampárját alkotja. A tenor, Paul Phoenix hangi könnyűsége és hajlékonysága Bill Ives emlékét idézi (aki egy Strauss-feldolgozás erejéig meg is jelent a műsorban), de hangja talán még csengőbb és magvasabb. A második bariton hangszíne, szólóiból megítélhetően, feltűnően a tenor irányába hajlik, ebből is következhet, hogy az egyik legvilágosabb – bár teljesen kiegyenlített – King’s Singers-hangzást hozzák létre. A basszust éneklő Stephen Connoly pedig egyszerre volt puha, olvadékony és szilárd alap – ahogy ezen a poszton szokás.

 

Ami az együttes jelen összetételétől kissé távolabb áll, az a humor spontaneitása. Persze minden rendben volt ebben a tekintetben is, de mintha nagyobb szerepe lett volna a tudatosságnak, és kisebb a vérbeli komédiázásnak. Igaz, ennek a műsorválasztás is oka lehetett, ami korlátozottabb lehetőséget kínált a mulattatásra.

 

David Hurley

A műsor részeit tekintve: a Byrdtől, Lassustól és Senfltől előadott összesen négy motetta nagyszerű előadásban szólalt meg; közülük a legjelentősebb kompozíció, Lassus Ad te levavi-zsoltárja monumentális és lenyűgöző módon. A „komoly bécsiek” közül Brahms művei eléggé rosszul viselték a szolisztikus előadást, a kórus tömege nagyon hiányzott. Érdekes, hogy ez kevésbé állt Schubert három férfikari kompozíciójára, s hogy a népszerű Sehnsucht, amely a King’s Singers kontextusában a „close harmony” feldolgozások előképeként is felfogható volt, gyönyörűséges és mélyen költői előadásban hangzott fel.

Bármennyire kedves gesztus volt is az együttestől Bartók és Kodály öt kórusművének műsorra tűzése (no meg a művek magyar nyelvű ismertetése), a nyelvi nehézségek nyilvánvalóan lekötötték a művészek koncentrációjának nagyobbik részét, és sem A norvég leányok pasztell színei és légies könnyedsége, sem a Bartók-egyneműkarok szilajsága nem érvényesült. Kodály Esti dala viszont valóban rájuk volt szabva, és rendkívül szuggesztív módon szólalt meg (milyen gyönyörűek Kodály későromantikus harmóniamenetei igazán érzékeny előadásban!), kár, hogy a közönség a záróakkordra nem volt kíváncsi, és már a megelőző generálpauzában tapsviharban tört ki. Az együttes jutalomjátékát a közönség tomboló lelkesedése közepette előadott szövegesített Johann Strauss-polkák és egyéb karakterdarabok, valamint a ráadásként énekelt Beatles-szám jelentették.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.