Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÜSSED, ÜSSED, MONDANIVALÓCSKÁM!

Verebics vs Bánki – BOX (videoinstalláció) / ArtFactory
2009. jún. 17.
Verebics Ágnes és Bánki Ákos festőművészekben felgyülemlett a „sújtós mondanivaló”, úgyhogy jól odacsaptak – egymásnak. A videoinstalláció bemutatását a technikai nehézségek küzdelmessé tették, de a hatás nem csak emiatt nem volt ütős. FÜRTH ESZTER KRITIKÁJA.

Verebics Ágnes (Forrás:
Verebics Ágnes. Fotó: Rechnitzer Zsófi (Forrás: verebicsbanki-box.blogspot.com) 

Azt már megszoktuk, hogy boxmeccset legtöbbször képernyőn látunk, a szaftos kis bunyókról nem is beszélve. Legyen szó akár egy teátrális sportmérkőzésről, akár egy gumibot kontra molotov koktél összecsapásról, az akció multimediális közvetítettsége természetes; a véres akció nem több, mint egy a milliónyi tévéprogram közül. Ugyanakkor egy hasonló összecsapást testközelből látni durva, meghökkentő élmény, a reprezentált show valós csattanásokkal és sebekkel operáló prezenciává válik, és félelmet, esetleg agressziót kelt. A fizikai egymásnak feszülés jelenlétében rejlő erőt a két fiatal festő, Verebics Ágnes és Bánki Ákos nem használta ki, inkább feláldozta a trendiség oltárán.

Bánki
Bánki Ákos. Fotó: Rechnitzer Zsófi (Forrás: verebicsbanki-box.blogspot.com)

A két művész boxmeccsét beharangozó szöveg alapján sokan tényleg meccsre készültünk, nem pedig arra, hogy egy gondosan felállított ring keretei közé egy projektor fogja a padlóra vetíteni a küzdelmet. Az alkotók szerint a ring „nem tágítható – de elhagyható”, hiszen „legrosszabb esetben a kötelek alatt át lehet bújni”. Nos, ezt igen nehezen várhattuk volna el szegény projektortól, amely önhibáján kívül csak oda tudta vetíteni a verekedő feleket, ahova beállították, vagyis a küzdőtérre lefektetett lepedőkre. Nem is hibáztathatjuk, már csak azért sem, mert legalább működött. Nem úgy, mint a többi technikai eszköz, aminek köszönhetően nem volt hang, a két művész „utószinkronja” pedig csak azt ismételte, amit már a meghívóban olvashattunk. Az viszont, hogy ez a művészi boxmérkőzés nem működött, nem a technika jól ismert ördögének köszönhető.

A videoinstalláció nagyon divatos manapság, elég ha csak az idei velencei képzőművészeti biennáléra vetünk egy pillantást. Egy magára valamit adó művész minimum Harry Potteresen megmozgatja képeit. Azt azért már a bestseller varázslótanonc is tudta, hogy a csodához több kell néhány integető figuránál, és ahogy az ő szülei sem támadtak fel attól, hogy egy fotón szaladgáltak, úgy a műélvező közönség sem ájul el csak attól, hogy a vetített kép

Az Artfactory épülete (Forrás: budapestfactory.com)
ArtFactory I. (Forrás: budapestfactory.com)

mozog. És ez még akkor sem történik meg, ha történetesen két fiatal festő csépeli egymást a vásznon. Verebics és Bánki egyébként igyekezett ezt figyelembe venni, és nagy energiákat fektettek a műbunyóhoz méltó kontextus kiválasztásába. A Váci úti ABB Building lepusztult ipari épületeinek labirintusában, a lapátkészítő workshop és egy fogsorkészítő műhely szürreális szomszédságában található az ArtFactory hodálya, ahová az alkotók ütéseiket megálmodták. A kitört ablak előtt düledező vörös csillag, a málló falak és a kísérteties átjárók ideális helyszínt biztosítanak egy belevaló művészeti performance-nak, de ebben az esetben csupán díszletei voltak egy okok híján a semmibe tartó vetített verekedésnek.

Bánki
Bánki Ákos: Untitle, olaj, 60×40, 2007 (Forrás: akosbanki.blogspot.com)

Az ugyanis, hogy a művészek miért is esnek egymásnak, nem derült ki, mint ahogy az sem, hogy mindezt miért vetített képen teszik. Állításuk szerint „társadalmi és nemi szerepekkel kapcsolatos belső feszültségekre reagálnak” küzdelmükkel, ami elég általános ahhoz, hogy bármi kisülhessen belőle. Ebből viszont nem sült ki semmi, mivel a küzdelem nem mutatott túl egy sportkedvelő pár edzővideoján. Persze nem elhanyagolható tény, hogy két festő szállt ringbe, így gondolhatnánk arra, hogy esetleg Bánki asszociatív, csorgatott festékfoltokkal tarkított víziói indulnak harcba az arcot zavarba ejtően közel hozó Verebics-képek világával.

Az önelemzés e kétféle irányára azonban semmilyen utalás nem történt, sőt, a két festő kommentárjában inkább olyan belső konfliktusokra helyezte a hangsúlyt, mint a férfi-nő ellentét, vagy más hétköznapi problémák. Ezt azzal is megerősítették, hogy elárulták, arra számítottak, a közönség is kedvet kap a pofozkodáshoz. Ez a nézőre építő beleérzős alkotói hozzáállás nemcsak azért naiv, mert reflektálatlanul hagyja a teátrális, vetített verekedések mindennapos jelenlétét, hanem azért is, mert úgy véli, a reprezentált akció átlépheti saját mediális kereteit, és valós cselekvésre szólíthatja fel nézőit.

A befogadói aktivitást megcélzó szándékokat nem koronázta babér, a közönség megszeppenve állta körül a ringet, fél kézzel a kötelekbe, másik kézzel a technikai malőr miatt már egy órája majszolt ropiba kapaszkodva. Bemenni senki nem akart, mint ahogy ütni sem. Kiben is támadna feszültség egy-két vetített pofon láttán, amikor a Mónika-show ünnepi kiadásaiban vér is folyik, mégsem esik egymásnak a nagyérdemű. A mondanivaló, amelynek pörölyként kellett volna lecsapnia, nem volt sehol, hiába tartottuk oda a másik arcunkat is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek