Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁLLATOK

Alban Berg: Lulu / Moszkvai Helikon Színház, Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009
2009. jún. 15.
Furcsa, szerfölött ellentmondásos előadást hoztak Miskolcra a moszkvai Helikon Színház művészei. Mert míg zeneileg inkább kudarcot vallottak, színházi értelemben roppant érdekes, erős rendezői és látványtervezői koncepcióról tanúskodó élményt adtak. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból

Pár évtizede még nem működött volna ez a dolog. Mert hát hogyan is lehet előadni egy operát úgy, hogy a főszereplő elemi szinten sem képes elénekelni a szerepét? Mert hát milyen operaelőadás az, amelyben szinte az összes énekes csődöt mond? Amelyben a zenekar, feltehetően kényszerű okokból, mintegy felére csökkentett létszámmal megy az árokba, és legfeljebb csak vázlatosan tudja lejátszani a vezérkönyvet? Szólhattak volna a kérdések, teszem azt, 1960-ban. Az elmúlt negyven év operai gyakorlata azonban részben semlegesítette ezeket az egykor nagyon is érvényes kérdéseket. Az úgynevezett rendezői színház hatására már nem elsősorban és csakis a zenét keressük a dalszínházban; jobban koncentrálunk a drámára. Végzetesen wagneriánusok lettünk e téren is (nem volt-e igaza Nietzschének, aki kétségbeesetten kiáltotta: „Wagner a modernség Cagliostrója”!?); azaz úgy véljük, a zene csak eszköz a drámához, hiszen az operában maga a dráma, nem pedig a zene a cél. E hitünk néha odáig terjed, hogy egyszerűen elnézzük a zenei baklövéseket annak érdekében, hogy meglássuk a dalszínházban a drámát. És még könnyebben tesszük ezt, ha az irodalmi operának keresztelt műfaj termékével kerülünk szembe.

lulu vj32 resizeMárpedig Alban Berg 1929 és 1935 közt komponált, de hangszerelésében befejezetlenül maradt operája a Literaturoper paradigmatikus és egyben egyik legelső terméke (ilyen mű Berg másik zenedrámai alkotása, a Wozzeck is). Ha itt a drámára figyelünk, az egészen természetes. Frank Wedekind két darabja (A Föld szelleme illetve a Pandora szelencéje), amelynek alapján Berg a librettót írta, a maga idejében nagy botrányt keltett, de felfokozott, németes elszántságú szajha-romantikája mára kissé elavultnak tűnik. És nem is egészen világos, hogy mit talált Berg olyan izgatónak benne, hogy hat évet szentelt neki rövidre szabott életéből. Úgy tűnik, a dráma értelmének megfejtéséhez Lulu alakja szolgáltathatna kulcsot, de ehhez először meg kellene értenünk Lulu figuráját. Ám többnyire éppen ebben vallunk kudarcot. Ha puszta ösztönlénynek, vagyis állatnak fogjuk fel (ő maga ugyancsak előszeretettel nevezi állatnak magát), nem értjük társadalmi szerepét, nem értjük a femme fatale-t, nem értjük a luxuskurvát, nem értjük Lulut, az embert. Ha istennőnek tekintjük, azaz valamiféle vak természeti erőnek, démonikus princípiumnak, mely „éppúgy akaratán kívül pusztít és tombol, mint a viharos szél, hiszen nem is tehet mást” (George Perle, amerikai zenetudós megfogalmazása ez), akkor megint csak el kell tekintenünk az embertől, Lulutól, akit Dr. Schön tizenkét éves kislányként szedett fel mint a romlás kiszolgáltatott virágát az éjszakában. Ám ha Lulut, az embert, ezt a Traviátából szalajtott és végletesen elvadult Violettát nézzük (ahol Dr. Schön a zabláját vesztett Germont papa szerepét adja), vagyis a társadalom kíméletlenségének kiszolgáltatott, megalázott és megnyomorított nőt (ha úgy tetszik, egyfajta női Wozzecket), akkor némileg értelmezhetetlenné válik Lulu, a természeti erő, az állati ösztönlény. Olyan ellentmondáshalmaz ez, amelyet – ha nem tévedek – sem Wedekind, sem Berg nem tudott feloldani. Pontosabban az utóbbi talán mégis, ha elfogadjuk a nagy barát, Adorno interpretációját (ne feledjük, ő volt az egyik, aki rábeszélte Berget Wedekind szövegének megzenésítésére), miszerint az opera főhőse nem Lulu, hanem szerelmese, Dr. Schön fia, Alwa. És ekkor, legalábbis Adorno szerint, magyarázatot nyer a második ellentmondás is, hiszen ekkor elfogadható, hogy a grand guignolra hajló cselekmény ellenére mindvégig töretlenül szép zene a hősszerelmes, Alwa nézőpontjából van megkomponálva. Lehet.

A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál.
A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál

Persze, hogy szépnek érezzük ezt a zaklatott és szenvedélyes zenét, ahhoz rendesen elő kell adni, fel kell tárni a partitúra mélységeit. Ez nem sikerült a Konstantin Chudovsky (a neveket a színlap közölte átírásban adom) vezetésével játszó zenekarnak; ennyi fúvós bakit talán még életemben nem hallottam egy operaelőadáson. És az énekesek többsége is rendre csődöt jelentett, közülük talán egyedül a Geschwitz grófnőt éneklő Larisa Kostyuk emelhető ki, valamint súlyos színpadi jelenségként Dmitry Ovchinnikov, Schigolch szerepében. Lulut Tatiana Kuindzhi adta, de sajnos, sem hangban, sem színészi játékban, jelenlétben nem tudott felnőni a hatalmas feladathoz, így furcsálkodva kérdezhette a néző, hogy ezért az érdektelen kis nőért ugyan miért is vadultak és haltak meg oly sokan? Vagyis a szinte totálisan elégtelen szerepformálás miatt végeredményben a zenedráma tétje ment veszendőbe.

Viszont a rendező, Dmitrij Bertman (nem utolsósorban a káprázatosan szellemes, sokféle jelentést hordozó, ráadásul szerfölött szép, kimondottan érzékien izgalmas jelmezeket és díszletet tervező Tatjana Tulubieva illetve Igor Nezhny jóvoltából) igen átgondolt előadást hozott létre, amelyben pár kép felejthetetlennek bizonyult. Bertman elsősorban állatseregletnek rajzolta meg a zenedráma világát, így aztán nem véletlen, hogy a nyitóképben, a cirkuszi menazsériában fellépő erőművész azonos azzal a Hasfelmetsző Jackkel, aki a legvégén agyonkaszabolja Lulut, pontosabban azt az amúgy is már darabokra hullott portréját, melyet második férje, a festő készített róla. Vagyis Lulut már életében felboncolták, és húsát mintegy kimérték egymást közt a különféle férfiak. Már a tavaly Miskolcra hozott két előadásában, a Borisz Godunovban illetve a Kisvárosi Lady Macbethben is érezhettük, hogy Bertmannak különleges érzéke van a szerepösszevonásokból adódó drámai helyzetek kibontásához, így remekül használta ki a Berg által kitalált nagy poént, hogy Jack szerepét a halottként kísértő Dr. Schönnek kell énekelnie. Schön ekkor mintegy a sorozatgyilkos maszkját felöltve (és a cirkuszi Prológusban szereplő izompacsirta alakjában) állt bosszút imádottján és gyilkosán, Lulun, akit egész életében amolyan odi et amo érzülettel szeretett. Egy totálisan széthullott és dekadens világot tárt elénk a rendező, nagyszabású képekben, színekben gazdagon, remek tempóban, sok groteszk, olykor morbid humorral. De egészében nem egy homogén zenedrámát, hanem mindössze egy erős rendezői kézzel megformált, zenével aláfestett drámát hallhattunk-láthattunk a moszkvaiak előadásában.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Lásd korábbi cikkeinket:

Csont András: Putyin, a cár / Borisz Godunov
Csont András: A fogolytábor / Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth 

Vö. Metz Katalin: A zsigeri vágy és a végzet 
Molnár Szabolcs: Néma Jack 
Péteri Lóránt: Berg Miskolcon 
Kolozsi László: Irodalmi alapanyag

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek