Olybá tűnik, a detektívirodalom Magyarországon a reneszánszát éli – az ezredforduló után egyre-másra jelennek meg az újrafordított klasszikusok, régi nagy adósságokat tudnak le a könyvkiadók, mi több, Lawrence Block vagy a skandináv krimik megjelentetésével kezdünk végre szinkronba kerülni a világirodalommal is. Egy kérdés azonban továbbra is megválaszolásra vár: miért nincsen magyar krimi?
A JAK immáron hagyományosnak számító könyvheti piknikjén Bárány Tibor igyekezett vendégeivel (Bánki Éva, Bán Zoltán András, Varga Bálint) az okokat kinyomozni, mi több, érdekfeszítő, szórakoztató, vitára ingerlő beszélgetésük során tisztáztak néhány, a közgondolkodásban hibásan rögzült terminológiát is. A program apropójául egy frissen megjelent tanulmánykötet szolgált (Lepipálva – Tanulmányok a krimiről. Lilium Aurum, 2009).
Bán Zoltán András szerint a magyar krimi hiánya főként három okra vezethető vissza. A detektívirodalom kialakulásához elengedhetetlen a realizmus jelenléte, ami Magyarországon – a dickensi értelemben véve – egyszerűen nem született meg. Az angolszász világban ráadásul nincsen akkora szakadék a magas kultúra és a ponyvairodalom között, mint hazánkban, ahol az utóbbi még mindig megvetés tárgyát képezi. A harmadik okot Bán a hős szabadságfokában látja – olyan szabadon lebegő, magánzó figura, mint Poirot vagy Dupin felügyelő itthon egyszerűen nem létezik, mert nem létezhet.
Bánki Éva vitába szállva Bánnal megjegyezte, hogy egy Maigret felügyelő szabadságfoka, aki francia tisztségviselő, egészen más, mint egy amerikai magándetektívé, és ettől még mindkettő lehet működőképes – akár egy korrupt kelet-európai nyomozó is kiváló hőssé válhat. Bánki az okokat inkább a politikában látja: meglátása szerint nincs közmegegyezés arra nézve, hogy miként ítéljük meg a dolgokat, ezért inkább nem is beszélünk róluk. Ahogy az angolszász krimikben a szex a tabu, Magyarországon a politika. Bánki szerint azonban nem lenne érdektelen Móricz Zsigmond életművét újraértelmeznünk. Móricz ugyanis tanyasi gyilkosságokról, biztosítási csalásokról ír, az értelmezői azonban – a Nyugatos kötődésnek köszönhetően – elit irodalomként olvassák a novelláit, holott lehet, hogy ha Móricz amerikainak születik, ma a világ egyik legjobb hard-boiled („kemény krimi”) írójaként ünnepeljük.
Varga Bálint csatlakozott Bán Zoltán András szabadságfokkal kapcsolatos felvetéséhez. Szerinte is ezzel áll összefüggésben a magyar krimi hiánya, de nem csupán a hős/nyomozó, hanem az olvasó szabadságfokáéval is. Nálunk a rendőr mindig is kiszolgálta a rendszert, megbízhatósága, integritása nem vethető össze Sherlock Holmes megbízhatóságával, integritásával. Ha összeütközésbe kerülünk a törvénnyel, még ma is úgy érezzük, hogy alulmaradunk – Varga szerint ezzel a befogadói hozzáállással nehéz egy olyan könyvet az olvasó kezébe adni, melyben csak azért old meg valaki egy bűnügyet, mert az igazságérzete úgy diktálja.
Bárány Tibor ezt követően arra kérte a vendégeit, hogy védjék meg a műfajt, bizonyítsák be, hogy szükségünk van rá. Varga Bálint szerint ez nem is kérdés – meglátása szerint a krimi a leggyorsabban reagáló műfajok egyike. Nem lehet említeni olyan típusú bűnügyet, társadalmi helyzetet, amire egy jó krimiben nem születik meg fél éven belül a válasz. Bánki Éva úgy látja, hogy a magyar krimiről szóló vita lényegében a magyar társadalmi regényről szóló vita, de a krimi logikája a történelmi regényekben is tetten érhető: a történész és a nyomozó nagyon is hasonló figura, mint ezt Umberto Eco regényei bizonyítják.
Bárány ezek után emlékeztette a közönséget arra, hogy vendégei tulajdonképpen mindannyian egy bizonyos krimifajta, az ún. hard-boiled műfaj mellett szálltak síkra, a klasszikus, rejtvényfejtős, analitikus, Agatha Christie-féle vonulatot egyszer sem említették. Varga Bálint szerint (aki bevallottan „gyűlöli a vén banyát”) Christie gúzsba kötötte a krimiről való gondolkodást – az angol szerző könyveit krimiként aposztrofálni szerinte tökéletes tévedés. Ha az ő regényeiben meghal valaki, az senkit sem érdekel, ellentétben egy hard-boiled krimiben bekövetkezett gyilkossággal, melyben a halál mindig veszteség. Ha a halál jelentéktelen – mondja Varga – a nyomozás és az elkövető személye is érdektelen marad.
Mint kiderül, Bánki Éva sem rajong az analitikus detektívirodalomért – úgy véli, Christie életműve a szentimentális regényekhez áll közel. A magyar olvasók szerinte azért szeretik a műveit, mert a rend mindig helyreáll bennük. Miután Bán Zoltán András – kevés kivételtől eltekintve – szintén elavultnak tartja Christie könyveit, Bárány Tibor kel az írónő védelmére, mondván, lehet, hogy az angol szerző regényei nem mondanak semmit arról, hogy milyen a társadalom, de azt igenis bemutatják, hogyan működik az emberi logika, a megismerés folyamata.
A beszélgetés a krimikről írt recenziók színvonalának megvitatásával fejeződött be. Varga szerint ezeken is erősen érződik Agatha Christie hatása: a kritikák írói gyakorta azokat a dolgokat kérik számon egy Chandler-könyvön, amiket az Agatha Christie-regényeken kellene. Bán Zoltán András megjegyezte, hogy éppen ezért igyekezett írásaiban bevezetni a bűnregény fogalmát. Bánki Éva szerint a sikeres, népszerű műfajokkal kapcsolatban mindig is fenntartásokkal viseltetett a kritika – a recenzens nem tud érdemben mit mondani akkor, ha a műfaji kereteken belül jó egy írás. Bárány Tibor szerint is téves feltevés a magyar irodalomkritika részéről, hogy csak akkor lehet jó egy mű, ha kitágítja a műfaji határokat, összekeveri a kódokat. Mint elmondta, az ilyen típusú posztmodern krimire, Tandori Dezső műveitől kezdve Lengyel Péterig bezárólag szép számmal akad példa a magyar irodalomban is. Abban mindenesetre mind a moderátor, mind pedig vendégei egyetértettek, hogy – ha a magyar krimi-irodalmat ki is végezte a realizmus hiánya – a recenzensek számára maradt még elég játéktér.