Ezt persze Duchamp nélkül nem lehetne megcsinálni.
A művész leguggol, mosolygós arcát a szarkupac felé billenti, mögötte a nagy gép, az emésztőrendszer mérnöki szerkezete kiegyensúlyozottan fújtat, az újságírók kattogtatnak, és zokszó nélkül nyelik a fekália bűzét.
Wim Delvoye: Cloaca, új & tökéletesített változat / Cloaca New & Improved, 2001 |
A Cloaca több, mint szarógép – hirdeti egy felirat a szemközti falon. És tényleg. Wim Delvoye, aki 2000 óta egyre finomítja a Cloaca különféle változatait, azt szeretné, ha eljutnánk a metaforáig. Ő maga egyébként olyan, mint az idősödő kamasz, akinek a testi érintkezés kín, a szappan a megváltás, és aki a lelki érettség alapfokának tekinti, ha legyűri a vulgaritás provokációját, és ki meri mondani, hogy szar. Ha ezen túlvagyunk, a szabadságával ingerel minket, a Duchampok, Warholok, Yves Kleinek szabadságával, és ha van valami lehangoló az ötletek kábító extrémitásában, a művészi célú piaci profizmus lehengerlő szemtelenségében, az csak az, hogy Delvoye-nak igazából mindegy. Őneki pocsék a véleménye mindenről. Azt gondolja, hogy ez az egész: szar.
Itt van tehát a művész Budapesten, először, az Ernst Múzeumban. A Műcsarnok, Petrányi Zsolt vezetésével igazán megpróbál mindent, hogy ne kelljen már Bécsig utazni, ha a kortárs kiállításipar egy-egy mainstream szereplőjét akarja látni az ember. A tendenciákat is jól érzékelik, de mivel a magyar közönség egyáltalán nincs fölkészítve a – rendszeren belüli – rendszerkritikusok balos iróniájára, kérdéses, hogy észreveszik-e egyáltalán, hogy mostanában minden irányból el vagyunk árasztva a kapitalizmus társadalmi-kulturális legitimációját megkérdőjelező művészettel. Jelen kiállítás a kevésbé radikálisok közül való (társadalmi értelemben mindenképp), viszont nagyon ravaszul rejt el jelzéseket az arra fogékonyaknak. Delvoye-t azonban a határterüleken való billegés érdekli, és persze csak a rendszeren belül valósítható meg az ő szabadsága, ezért jó nagy teret biztosít a hívőknek és a szkeptikusoknak egyaránt. A Disney-filmeken edződött kelet-európai lelkét az otthonosság melege önti el Wim Delvoye nevének márkahű transzformációja láttán, és erősebbnek érezheti az azonosulást a kultúripar ezen szimbólumával, semmint hogy a művész multinacionális vállalatok iránti szkepticizmusát kutassa. A logókból pedig van elég, a Cloaca nevét és betűtípusát is az a szándék alkotta, hogy hasonlítson egy létező, jól fölépített márkanévre, amelyre könnyen asszociálunk (na?), és amelyre fölépíthető egy mű, műcsoport hasonlóképpen megszervezett marketingje.
 Wim Delvoye: „Art Farm Peking”, Tetovált disznó, 2007. május |
A Cloaca ugyanis, amely nem az egyetlen mű a kiállításon, de „főmű”, eredetileg az emberi emésztőrendszert modellező szerkezet volt, nem is feltétlenül múzeumi közegben, mára azonban a gazdasági szerkezetet hűen követő mintavállalkozás lett. Delvoye – az interjúkból kiérezhető – valami perverz örömmel éli bele magát a piacgazdaság tébolyító abszurditásába, amikor a legeslegutolsót, a végsőt, a semmit, amelyet számára az emberi ürülék testesít meg, a szabályos árucserének megfelelően adja el gyűjtőknek, pénzért. De amíg ide eljutott, a gép is számtalan transzformáción ment keresztül.
Az ős-Cloaca, amelyet először Düsseldorfban állított föl, strukturálisan tagoltabb volt a mostaninál, és ha úgy tetszik, kevésbé esztétikus, a működési elve azonban már akkor kialakult: lépcsők vezettek föl a „szájhoz”, a számtalan csővel összekapcsolt üveghengerekben álltak a különféle emésztési fázisban lévő folyadékok, és az egész fém-üveg konstrukció végén távozott az exkrementum. A gép etetése szabályos időközönként zajlott, a „gyomor” állandó hőfoka 37 Celsius-fok. A következő években, valahányszor kiállításra (2001 Zürich, 2004 Toronto) viszi a szerkezetet, a mérnökökkel és kutatókkal egyre tökéletesíti, így lesz formailag egyre elvontabb, egyre tisztább, hogy az antropomorf jelleget az élő organizmus működési folyamatának minél tökéletesebb utánzása vegye át. És mire elkészült a jelenlegi, nyolcadik Cloaca, így áll össze a Cloaca-család: Cloaca Original, Cloaca – New & Improved, Cloaca Turbo, Cloaca Quattro, Cloaca N° 5, Super Cloaca és Personal Cloaca. Tiszta őrület.
 Wim Delvoye: Hamupipőke, 2005 |
Delvoye korán fölismerte, hogy művének szüksége van a múzeumi legitimációra, amely Duchamp óta valamely objektum műtárgyi státuszát biztosítani tudja („A múzeumok olyanok lettek, mint a klinikák, gondoskodniuk kell a művészetről.”) De ha nem idegen tőlünk Peter Bürger gondolatmenete, akkor nyilvánvaló, hogy a Duchamp-féle provokációt (amely a piszoárral kezdődött) nem lehet a végtelenségig ismételgetni, mert ha ma egy művész szignál egy tárgyat és kiállítja a múzeumban, akkor az a tárgy nem a piac bírálatáról, hanem a hozzá való alkalmazkodásról szól. Az avantgárd kanonizálása óta a kritikának nehezebbé vált a dolga, és Delvoye radikális metaforája sem tartalmilag radikális, hanem csak a beszédmódjában: valami szokatlant társít a piacról alkotott képhez. Attól érdekes ez a vegetatív létezésre redukált emberutánzat, és a hozzá kapcsolódó hatalmas felhajtás, valamint az abszurd világszerte sikeres elfogadtatása, hogy ezzel a látványossággal a piac spektákulumának a mikromodelljét alkotja meg. „A művészek már nem kínálnak látványosságokat a műkedvelőknek, maga a művészeti piac válik teljes egészében látványossággá” – mondja Thierry de Duve. Delvoye a Cloacával a piacnak ad testet.
 Wim Delvoye: Chapel (Kallo, BE) Scale Model, 2007 (A képek forrása: mucsarnok.hu) |
A kiállításon azért mást is láthatunk, például tetovált disznóbőrt. Előbb vágóhidakról beszerzett disznóbőrökre tetovált, majd 1997-től élő állatok bőrét rajzolja tele – Kínában, ahol kevesebb az állatvédő („Vegetáriánus vagyok, de van egy disznófarmom”). Az „eleven műtárgy” hatalmas befektetés, mert mire a gyűjtő megkapja a kikészített bőrt, az eredeti felület sokszorosát nyeri. Ebből nem nehéz kiolvasni a pályakezdő fiatal művészek és a galériások viszonyára tett célzást.
Vonzódását a gótika iránt érthetővé teszi genti kötődése, bár a nyugati kultúra keleti csodálói nem érzékelik rögtön a helyi nacionalizmus stílusdiktatúrájának a kritikáját a gótikus halhólyagmintával, rózsaablakokkal áttört és fiatornyokkal díszített mechanikus hibrideken (Betonkeverő, 2006). A delfti porcelán kék szélmalommintáival festett gázpalackok tevékenységének korai szakaszából valók.
Nem az a gondom Delvoye-val, hogy a morális ítéletei nem elég határozottak, hanem, hogy nem elég differenciáltak. Modernista művész módjára azt gondolja, hogy a művészetnek nincs értelme és célja, rendben van. Oscar Wilde nyomán szembefordítja az etikát az esztétikummal, a testet a lélekkel, az alantast a tisztával és fölemelővel, csakhogy minden mindennel fölcserélhető, mert addig grimaszkodott a piaccal szemközt, míg úgy maradt.
A kiállítás megtekinthető március 23-ig.
Kapcsolódó cikkünk: LOW Holland-Flamand Kultfeszt 2008