Kollár Imre

Bár Haydn számos operát írt, egy olyan sem került ki műhelyéből, amely Mozart nagy műveihez lenne mérhető. Így aztán két nagy oratóriumában, Az évszakokban illetve A teremtésben fogalmazhatta meg az emberről és a világról kialakított nézeteit. Ez szükségképpen kissé absztrakttá teszi a formálást, hiszen A teremtés énekes szereplői egyrészt arkangyalok, másrészt csak amolyan féloldalas emberek, hiszen Ádám és Éva alakjában legalább annyi a mitikus elem, mint az emberi vonás, és hát a kígyó megjelenéséig nincs cselekménye sem történetüknek, de ezt a van Swieten által megalkotott librettó már nem ábrázolja. A nagy oratórium kétarcú, egyik szemével az isteni kreáció csodái felé fordul és dicséri azokat, a másik orcájával az első emberpárt szemléli és kedves együttérzéssel figyeli berendezkedését a Földön. És ez a pár éppannyira Pamina és Tamino, mint Papagena és Papageno vér szerinti rokona; azaz a metafizikus észjárás itt kéz a kézben jár a földhöz ragadtabb, prózaibb gondolkodással. Talán ez Haydn művének egyik valóban lényegi jellemzője, a nagy és a kis világ egyesítése, vagyis Sarastro és Papageno világának homogenizálása. Vagy – amint egy elemzője írta – A teremtés keresztény, de nem egyházi mű; a Felvilágosodás tipikus teremtménye, amelyben isten elsősorban építőmesterként jelenik meg, aki megadja az épület alapjait, tervrajzát, aztán a további munkát az emberre hagyja; az ember feladata, hogy berendezze magának az isteni teremtés révén mintegy hétvégi telekként neki juttatott földi Paradicsomot.

Szabóki Tünde

Valami mélységesen jó, szinte paraszti kedély, valami szívmelengetően bölcs humor járja át Haydn művét, mely ekként kicsit olyan, akár megalkotója személyisége. Egyik kortársa, F.S. Silverstolpe, aki éppen A teremtés komponálása közben többször is találkozott vele, így írja le: „Két arcát fedeztem fel. Az egyik átható volt és komoly, amikor valamilyen magasztos tárgyról beszélt. (…) A következő pillanatban ezt az túlfűtöttséget egyetlen szemvillanás alatt felváltotta szokásos hangulata, és kedélyeskedni kezdett, sőt mókázásba csapott át, ismét joviálissá vált.”

A teremtés előadásakor feltehetően ezt a kettősséget kell megvalósítani, és ez komoly terhet ró az interpretátorokra. Megkockáztatható az állítás, hogy a zenei dramaturgia két arcát régi zenés körülmények között talán plasztikusabban lehet megrajzolni, mivel az ehhez szükséges stilizáció, a kis távolságtartás már a hangzáskép miatt is adott. A karmester, Kollár Imre nem régi zenés előadó, a MÁV Szimfonikus Zenekar igen nagy létszámmal lépett pódiumra, és ez kissé a romantikus formálás felé vitte az előadást. A nagy és lenyűgöző zenekari bevezető, a káosz c-moll rajza, és aztán az előtörő fény elemei erejű C-dúr akkordjai mégsem szólaltak meg azzal a félelmetes erővel, amely ilyen létszámú apparátustól elvárható lett volna. Úgy tűnt, hogy Kollár Imre felfogásához a Singspiel-hangvétel áll inkább közel, így aztán olykor nem is annyira A varázsfuvola, de sokkal inkább a Szöktetés a szerájból intonációját érzékelhette a termet zsúfolásig megtöltő közönség. Az Urielt adó Brickner Szabolcs Belmonte maszkjában énekelt, szép kantinélával, meggyőző naivitással, míg arkangyaltársa, a basszus Bretz Gábor nem is annyira Sarastro, mint inkább az ezúttal énekes feladatot is kapott Szelim pasa volt.

Bretz Gábor

A daljátékos hang természetesen a mű utolsó részében, Ádám és Éva fellépésével vált még egyértelműbbé; az egész koncerten kissé talán túlságosan is jó kedélyű, a kelleténél talán többet mosolygó, már-már mórikáló Szabóki Tünde (aki ráadásul nem a tőle megszokott tisztasággal énekelt) érzésem szerint egy kicsit túlsózta szerepét, és ez sután sült el, kivált mivel oratóriumbeli párja, az Ádámot is éneklő Bretz Gábor nem volt, pontosabban nem akart partnere lenni ebben – és alighanem ő döntött jól. A sok részletszépség és finoman kidolgozott hang ellenére egy kicsit mégis unalmas és érdektelen maradt az egész előadás, egy idő után lelankadt a lendület, kihunyt az egyébként sem bősz lánggal lobogó előadói tűz, miközben a Magyar Rádió kórusa (karigazgató Somos Csaba) túlzott hangerővel próbálta pótolni intonációs hiányait. Egyszóval a teremtés hatalmas emberi-természeti drámáját nem élhettük át, és a kis világ nemes-bensőséges pátosza, felvilágosult humanizmusa is inkább csak amolyan operett-filantrópia maradt.