MINIMÁLIS TÁJ

Vannak nők, akik földszínű ruhát hordanak, arcukat festetlenül hagyják és kerülik a bizsut. Mégis elegánsak. Nagyvonalúak és szigorúak. Szenvedélyesek és csöndesek. Titkuk van, és azt megtartják maguknak. Keveseknek tetszenek, de nekik nagyon. P. SZŰCS JULIANNA KRITIKÁJA.

Vannak tájképek, amelyekről lemaradt a fa, kifakult az árnyék, hiányzik az ember, és még a vászonra felhordott festék is matt, fád, vékony. Mégis jelentősek.

Bikácsi Daniela: Három fekete medence

Jelentősek; műveltségről tanúskodnak és motívumszegények. Rejtelmesek és megfejthetetlenek. „A művészeti szcéna epicentruma” nem foglalkozik velük, de sokat megélt, konok értelmiségiek gyakran szeretnek beléjük. Ilyenek Bikácsi Daniela festményei a Raiffeisen Galériában.

Az egyik vásznon nincs más, mint zöld, zöld, zöld. Ég sehol, horizont szintén, virág pláne. A Lekaszált fűcsomók annyi, amennyit a címe ígér: az élő pázsiton – temperával szárazon vonalkázva, némi okkerrel és nápolyi sárgával megtörve – összesen két halmaz nyugszik. Onnan látszik, hogy halott lények, gyökerüket vesztett növényi tetemek ők, mert a szálak, finoman különbözve a klorofiltól viruló természetes közegüktől, aléltan vízszintesek, ernyedten örvénylők és persze betegesen kékbe játszanak. Ennyi.

Félsziget

A Keskeny medence vonalkázott akvarelljén is csak a jelzett téma látszik. Se part, se kert, se kerítés.  Kék víz, szürke kőperem, és a satírozott semmi. A Semmi maga a kép, de olyan semmi, amely mégsem absztrakt: ölében valóságos perspektívájú, emberformálta alakzatot hordoz, furcsát, képzeletet mozgatót. Ilyen arányú medencét szakrális épületekhez szoktak illeszteni. Egy Tadzs Mahalhoz. Egy Alhambrához.  A szent szerviz részeként egy luxori pilonhoz. Ennyi.

Bikácsi szigorú szépérzékkel alkotott festett kertjei, pontosan kimért pázsitjai, hibátlan mikro-univerzumai egy életérzés alulfogalmazott dokumentumaiként hatnak. Noha ember be nem köszön minimáltájaira, gyanítható, hogy mégsincs egyedül.  Megfigyeltem, hogy a mai magyar képzőművészet felső-középgenerációjában egész hálózatot működtetnek azok a művészek, akik a „kevéssel sokat mondani”, a „trendnek nem behódolni” elvet vallják, akik a figuratív-nonfiguratív megosztó babonáján már régen túljutottak, és akik inkább hisznek a mély, bölcs, rezignált formákban, mint a szenvedélyek dúlta vizuális ékesszólásban, vagy a digitalizált kép ritmust, magatartást, látásmódot diktáló hegemóniájában. Soroljam Váli Dezsőt, Vojnich Erzsébetet, Tölg-Molnár Zoltánt, Szüts Miklóst, Kőnig Frigyest, a náluk jóval fiatalabb Nádor Tibort vagy Varga Patrícia Minervát? Vagy idézzem előképeiket: Paul Klee-t vagy Giorgio Morandit, Bathust vagy Anselm Kiefert?

Fűdombpalánták

A referenciákat ki-ki ízlése, műveltsége, asszociációs készlete szerint bővítheti tovább. Egy azért biztos. A fönti magyar névsor műveinek – s persze közöttük igen előkelő helyen Bikácsi Daniela festményeinek – legkisebb közös többszöröse, hogy valamennyi művész igen kevés eszközzel és igen nagy kultúrával, nagyon fegyelmezett temperamentummal és nagyon fegyelmezett programmal találta meg helyét a mai és itthoni művészeti életben. Nem mondom, hogy a névsor tagjainak (ez is bővíthető) nincs szüksége galériásokra, kurátorokra, kritikusokra, művészeti folyóiratok népszerűsítő cikkeire. Nem aszkéták, és nekik is be kell fizetni valahogy a villanyszámlát. De mintha a közszereplésnél fontosabb lenne számukra az alkotó munkához nélkülözhetetlen privát magány, és a megfogant gondolathoz elengedhetetlen általános értelmiségi közeg. Nem tudni, hogy erejükből meddig futja. Egyelőre leginkább ők képesek felmutatni egy emberarcú Magyarország rejtőzködő, szemérmes és jobb sorsra érdemes képét.

A kiállítás 2009. június 28-ig látogatható.

Vö. Szabó Noémi: Örök kérdések