Theatertreffen ’09
2009.06.03.

Az idei, 46. Theatertreffen az Itt és most (Hier und Jetzt) mottó jegyében zajlott. A szervezők a kifejezést Roland Schimmelpfennig azonos című darabjától kölcsönözték. SZILÁGYI MÁRIA BESZÁMOLÓJA.

Schimmelpfennig darabját Jürgen Gosch rendezésében a Zürichi Schauspielhaus előadásában láthatta a közönség – ez volt az egyetlen kortárs darab az idei programban. De mint köztudott, a Theatertreffen nem is darabokról szól – arra ott van a Mülheimi Színházi Napok –, hanem rendezőkről és előadásokról.

Das Theater mit dem Waldhaus - Cristoph Marthaler rendezése. Dorothea Wimmer felvétele
Das Theater mit dem Waldhaus - Cristoph Marthaler rendezése (Dorothea Wimmer felvétele)
A héttagú, színikritikusokból álló zsűri a német nyelvterületen az elmúlt tizenhat hónapban bemutatott mintegy négyszáz előadás közül választotta ki az évad tíz leginkább figyelemre méltó produkcióját. Főként a középgeneráció ismert alakjai képviseltették magukat a legjelentősebb német színházakban létrehozott munkáikkal, például Volker Lösch (Deutsches Schauspielhaus Hamburg), Nicolas Stemann (Thalia Theater, Salzburger Festspiele), Andreas Kriegenburg (Münchner Kammerspiele), Martin Kusej (Burgtheater). Beválogatta a zsűri Christoph Marthaler Das Theater mit dem Waldhaus című legújabb előadását is, amelyet a mester a svájci Alpokban, Sils-Mariaban, a művészek által közkedvelt patinás Hotel Waldhausban hozott létre, de a produkciót különböző okok miatt nem tudták Berlinbe utaztatni.

Gosch két produkcióval is szerepelt: a már említett zürichi előadáson kívül a Berlinben óriási sikerrel játszott Sirály-rendezésével, a Deutsches Theater és a Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz koprodukciójával. És ott volt Christoph Schlingensief, a német színház „fenegyereke”; Eine Kirche der Angst vor dem Fremden in mir (A félelem temploma a bennem lévő idegennel szemben) című fluxus-oratóriuma, amelyet eredetileg a RuhrTriennale keretében egy hatalmas, használaton kívüli ipari csarnokban mutattak be Duisburgban.

Az idei találkozó érdeme, hogy az emberek a német színházban eddig nem tapasztalt módon szembesülhettek olyan személyes problémákkal, amelyekről még a hétköznapi életben sem szokás nyíltan beszélni, a színház pedig eddig nem tartotta feladatának, hogy ezeket bemutassa. Ehhez részben hozzájárult két alkotó, Gosch és Schlingensief személyes élethelyzete is: mindketten rákbetegségben szenvednek.

Kívánsághangverseny - Katie Mitchell rendezése. Stephen Cummiskey felvétele
Kívánsághangverseny - Katie Mitchell rendezése (Stephen Cummiskey felvétele)
Schlingensief A félelem templomában a betegséggel vívott harcát, hitbéli kérdéseket és a betegség filozófiai vetületeit vizsgálja egy multimediális és -diszciplináris szertartásszínház keretében. Gosch nem tárulkozik ki ennyire: ő megrázó erejű Sirályával fejezi ki életigenlését. Mindkét előadás szíven ütötte a válság miatt amúgy is nyugtalan polgárokat. (Az idén ők alkották a közönség túlnyomó részét, a fiatalok távolmaradtak.) Rossz közérzetüket csak fokozták az olyan előadások, mint a Rasch gépíró kisasszony öngyilkosságát minuciózus aprólékossággal bemutató Kívánsághangverseny (Wunschkonzert) című előadás, melynek alapjául Franz Xaver Kroetz 1971-ben írt, csupán rendezői instrukciókat tartalmazó darabja szolgált. Az angol Katie Mitchell rendező filmforgatási helyszínt rendezett be: szobabelsőt idéző díszlet, munkaasztalok, rajtuk mindenféle kellék, asztali lámpák, körülöttük mikrofonerdő, technikai berendezések, sürgő-forgó műszakisok, kellékesek, kameramann - üvegfalakkal körülhatárolt kis stúdióban egy kvartett próbál. A színpad előterében felfüggesztve óriási vetítővászon.

A rendező semmit sem rejt el előlünk: mindent a szemünk előtt, „mesterségesen” hoz létre: amikor például az egyik jelenetben Rasch kisasszony a munkahelyén gépel, látjuk, ahogy Julia Wieninger színésznő ezt a valóságban csinálja, és látjuk a vetítővásznon filmként, de nem hallunk semmit; valamint látjuk-halljuk, amint az egyik közreműködő színésznő a munkaasztalon egy másik ugyanolyan írógépen ugyanúgy gépel. Kérdezhetnénk, minek ezt ennyire bonyolítani, hiszen egy jó színésznő mindezt egyedül is el tudná hitelesen játszani. Ezzel a megoldással azonban nemcsak Rasch kisasszony elidegenedett mikrovilága jelenik meg, hanem az elidegenedett makrovilág is, amelynek az előbbi a része. A perspektíva kitágul, és egy egyetemes, dermesztő hatású kép jelenik meg. És bár minden a szemünk előtt zajlik (vagy éppen ezért?), mégis, szemtanúk módjára feszülten figyeljük a nő minden lépését. Attól kezdve, hogy letakarja munkahelyén az írógépét, busszal hazamegy, otthon átöltözik, elkészíti a vacsoráját, megvacsorázik, közben hallgatja a rádió kívánsághangversenyét, elmosogat, kézimunkázik, majd habzóborral bevesz egy marék antidepresszánst…

A per - Andreas Kriegenburg rendezése. Arno Declair felvétele
A per - Andreas Kriegenburg rendezése (Arno Declair felvétele)
Mitchell ábrázolásmódja sajátos módon megkérdőjelezi az egyén integritását. Andreas Kriegenburg rendező Kafka Peréből készült Müncheni Kammerspiele-beli előadásában még szembetűnőbb és egyértelműbb megoldást választ: egyenesen meghétszerezi Joseph K. figuráját. A lenyalt hajú, fehéringes-kéköltönyös, mészfehér arcú emberkék együttesét Kriegenburg fantasztikusan megkomponálta, megkoreografálta. K. tulajdonságait, például gátlásosságát a csoport mozgatásával érzékletesen fejezi ki. A K.-figurák hol úgy vesznek részt egy jelenetben, hogy ugyanazt a cselekvéssort variáltan megismétlik, hol úgy, hogy a jelenet másik szereplőjével csak egyikük lép kapcsolatba, a többiek segítik. Kriegenburg azt is megmutatja, hogy az egyén integritásának hiánya következtében az emberek nemigen különböznek egymástól. Az előadásban a hivatalnokok megjelenésükben csupán egy kalap erejéig térnek el K.-tól. Koreografikus színházat látunk, mely egyben, a rendezőre jellemző módon, gigantikus méretű látványszínház is.

Az előadás díszletét is Kriegenburg tervezete. A színpadot hátul egy tojásfehér fal zárja le, melyből kiemelkedik az egész felületet szinte betöltő óriási szem. A szem pupillája 90 fokban hátrafelé leengedhető. Ezen a felületen Kriegenburg különböző helyszíneket rendez be (őrizetes szoba, iroda). Hajmeresztő mutatvány, amikor a pupilla mozgásba lendül a rajta lévő vasággyal, irodai székekkel, asztalokkal és emberekkel együtt, és egyre szűkülő szöget zár be a szemmel. A gravitáció ellen küzdő, csúszó-mászó emberek látványa döbbenetes erővel érzékelteti K.-nak az arcnélküli hatalommal vívott kilátástalan küzdelmét. Az egész rémálomnak tűnik, de amikor vége az előadásnak, gyorsan erejüket vesztik az imént látott képek – már csak esztétikai csúcsteljesítményként foglalkoztatnak.

Nem így Schimmelpfennig Itt és most című darabjának Jürgen Gosch rendezte előadása, amely a szerelem kérdéskörét járja körül, és főként negatív aspektusait (a gyűlölet, a vágyakozás és az unalom, az elválás és a kétségbeesés) veszi górcső alá. Goscht Schimmelpfennig házirendezőjének is nevezhetnénk, mert legtöbb darabját ő vitte először színre. Így van ez az Itt és most esetében is. A darab érdekessége, hogy – címével ellentétben – nem tudjuk meg, hol vagyunk és mikor. Látszólag egy esküvőn vagyunk. Egy korábbi postaállomás ma múzeumnak használt egyik óriási termében alakították ki az előadás helyszínét. A téglalap alakú térben hosszanti irányban ovális alakban helyezték el a nézőteret, vele szemben az esküvői társaságot. A terem kövezetét földdel borították be, a nézők lába alatt is föld van.

Itt és most. Matthias Horn felvétele
Itt és most (Matthias Horn felvétele)
Ahogy ezt Schimmelpfennigtől már megszokhattuk, a szereplők itt is sajátosan monologizálnak, és csak ritkán váltanak szót egymással. Jó hangulatnak nyoma sincs. Bugyuta viccek, szánalmas anekdoták és élettörténetek hangzanak el. A menyasszony és a vőlegény úgy ül egymás mellett, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Lehet, hogy valóban nincs is? Az asztalnál ugyanis egy másik vőlegény is helyet foglal. Aztán az evés-ivás, táncolás, anekdotázás, zenélés, verekedés közben megtudjuk, Menyasszony a mellette ülő búskomor Vőlegénnyel évekig élt boldog házasságban, de valamikor elhidegültek egymástól. Menyasszony egy elektronikai szaküzletben megismerkedett egy kedves és sármos eladóval, aki nem más, mint a most tőle távolabb ülő vőlegénye. De lehet, hogy ezt az eladó-vőlegény figurát a szerző csak előrevetíti: majd ez fog történni, ha Menyasszony és Vőlegény egyszer majd elhidegül egymástól? Vagy Menyasszony most tényleg a sármos Eladó-vőlegényével üli menyegzőjét, és csupán visszaemlékszik korábbi férjére és korábbi esküvőjére?

A búskomor Vőlegény minduntalan azon sopánkodik, hogy elhagyta a felesége és nem akar visszatérni hozzá, pedig a felesége az ő nagy szerelme. Sármos Eladó-vőlegény nem bír dicsekvési vágyával, és mindenki tudtára hozza, hogy ő bizony a nők bálványa. És ezt úgy éri el, hogy minden nővel elhiteti, hogy első pillantásra teljesen belezúgott. Menyasszony megsemmisül. Mire búskomor Vőlegény alaposan elagyabugyálja sármos riválisát, kétszer is. Folyik a művér literszám.

Schimmelpfennig és Gosch pesszimistán látja a szerelem és a párkapcsolatok esélyeit: nincs itt és most. Mert benne van a múlt minden szépsége és gyötrelme, és benne ólálkodik a jövő. Persze teszik ezt úgy, hogy a mind a figurákat, mind a helyzeteket és történéseket az abszurditásig fokozzák, és ezzel lehetővé teszik a nézők számára, hogy szabadon döntsék el, elfogadják-e az alkotók véleményét vagy sem. Azért azt persze mégis elérik, hogy a nézőben egyfajta diffúz rossz érzést és szorongást váltsanak ki.

A félelem temploma. David Baltzer felvétele
A félelem temploma (David Baltzer felvétele)
Schlingensief A félelem temploma című fluxus-oratóriumában más eszközökkel dolgozik ugyan, de Goschéhoz hasonló hatást ér el. Az est központi mondata – „Aki megmutatja a sebeit, meggyógyul. Aki elrejti őket, nem gyógyul meg” – Joseph Beuystól származik. Schlingensief kibeszéli, kiordítja magából a betegségét, fájdalmát, szorongásait, kétségbeesését; harcol vele, keresi okait, vitázik önmagával, a világgal, kérdőre vonja Istent. A nézők a Festspielhaus oldalszínpadán kialakított, templombelsőt idéző térben ülnek templomi padokban és egy sajátos szertartás részeseivé válnak. Szédítő sebességgel sorjáznak a filmrészletek, hol a gyerek Schlingensiefet látjuk, hol fluxus performance-ok felvételét, két énekesnő újabb és újabb énekművet ad elő, egyházi énekektől kezdve avantgrade művekig mindenfélét, Schlingensief állandó színészei jeleneteket adnak elő az oltár előtti forgószínpadon, Angela Winkler és Margit Carstensen részleteket olvas fel Schlingensief naplójából, halljuk Schlingensiefet hangfelvételről, halálközeli állapotban, a két padsor között bevonul a pápa (Karin Witt, A bádogdob című filmből ismert törpe színésznő alakítja), egyházi méltóságok és egy gyerekkórus kíséretében, őket követi méltóságteljesen egy gospel kórus, majd megjelenik maga Schlingensief, aki egy kísérleti gyógyszernek köszönhetően mostmár jobban van, és beszédet intéz a nézőkhöz. Figyelmezteti őket, hogy mindenkiben ott a rák, senki sem lehet biztos abban, hogy megússza, megemlíti a haldokló Goscht, és hosszasan beszél arról, hogy mit kellene megváltoztatni az életünkben. A hatás döbbenetes és nehezen megemészthető, feldolgozható. Színházban vagyunk, színházat látunk, ugyanakkor a színpadról egy ember valóságos megpróbáltatásairól hallunk.

Sirály - Jörgen Gosch rendezése. Matthias Horn felvétele
Sirály - Jörgen Gosch rendezése (Matthias Horn felvétele)
Jürgen Gosch Sirály-rendezésében ennél is tovább megy. Úgy meséli el az ismertnek vélt Sirály-történetet, hogy a nézőben szenvedélyes és zsigeri vágyat kelt az élet iránt. Gosch rendezőtársaival ellentétben a lehető legegyszerűbb megoldást választja: Johannes Schütz állandó díszlettervezője épít számára egy fekete óriás padot, amely olyan széles, mint a Deutsches Theater színpada, és a támlája teljesen eltakarja a színpadnyílást.

A színészeknek csupán az előszínpad kínálta keskeny palló marad, hogy eljátsszák Csehov művét. A játszók mindvégig színen vannak. A „kispadon” ülnek, de nem a várakozó színész gesztusával, hanem már figuraként követik az éppen előttük zajló történéseket. Pattanásig feszült figyelem az arcukon. Csak így lehetséges, hogy képesek azonnal teljes hőfokon bekapcsolódni a játékba. Gosch lecsupaszítja a darabot a figurák kapcsolati rendszerére, célja, hogy hiteles és igaz figurákat és viszonyokat teremtsen. Gosch a figurákat egyszerre láttatja önmaguk és a többiek szemszögéből. A figurák bizonyos, az eddigi rendezésekben negatívnak láttatott tulajdonságait megértéssel kezeli, és csoda történik: az ismertnek vélt szereplők új megvilágításban, más emberként jelennek meg. Egy egészen friss darabot tár elénk. Az előadás hatásának egyik titka, hogy a színen kortársakat látunk, akik ismerős helyzetekben és ismerős problémákkal küzdenek, a másik titok a színészek rendkívül érzékeny, lenyűgöző játéka, akik ezekből a szereplőkből igaz és hiteles figurákat teremtenek.

Sirály. Matthias Horn felvétele. Forrás: Theatertreffen
Sirály (Matthias Horn felvétele. Forrás: Theatertreffen)
Corinna Harfouch Arkagyinája csinos, negyvenes éveiben járó színésznő, akinek nincsenek allűrjei. Határozott fellépése sugallja csupán, hogy feltehetően sokat foglalkoztatott, keményen dolgozó, sikeres színésznő. Fiát szereti és próbálja megérteni, ugyanakkor bosszantják a fiú naiv művészi elképzelései. Jirka Zett szőke, kékszemű, érzékeny Kosztya, nagy szerelme Nyina. Amikor kiderül, hogy nem tudnak ismét egymásra találni, Kosztya feláldozza érte művészetét is, összetépi vaskos kéziratát és lelövi magát. Alexander Khuon Trigorinja harmincas évei elején járó szerény, visszahúzódó író. Nyina hírességet lát benne. Ez bátorítja fel Trigorint, hogy kitárulkozzon előtte és megossza vele írói titkait; azt például, hogy valójában szenved az írástól, és nagy megerőltetésébe telik, míg megír valamit. Trigorin azért megy bele a kapcsolatba Nyinával, mert feltehetően ő az egyetlen személy a környezetében, aki tiszteli és felnéz rá. Kathleen Morgeneyer Nyinája vékony hangú, nagyon törékeny alkatú csúnya fiatal lány. Borzasztó tehetségtelen, de úgy érzi, hogy színésznőnek kell lennie. Pontosabban azt szeretné, ha ő is olyan híres és nagy művész lenne, mint Trigorin. Nyina végighajszolja magát mindenen, hogy célját elérje, végül elgyötörten, betegen, lelkileg teljesen összetörve tér vissza.

És a többiek sem tudnak kitörni saját poklukból. Polina Andrejevna és lánya, Mása nem tudnak lemondani a szeretett férfiról, az egyik az orvosról, a másik Kosztyáról, és rámegy az életük. Mása férje folyton csokoládét zabál, hogy szeretetéhségét csillapítsa… A nézőben közben az elviselhetetlenségig fokozódik a vágy, hogy tiltakozzon, állítva, hogy lehet ez másként…. De hogyan is?

Az NKA Színházi Kollégiumának pályázati kiírása szerint a külföldi tanulmányút támogatására pályázó színházi szakemberek a Revizoron közölhetik úti beszámolójukat. Lőkös Ildikónak, az Új Színház dramaturgjának moszkvai beszámolója után Szilágyi Mária összegzését tesszük közzé. - A Szerk.

Esemény:  Theatertreffen \'09,  Helyszín:  Berlin,  Időpont:  2009. május 1-18.
Megítélt támogatás: 400 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A 8. Kortárs Drámafesztivál előkészítésére, Vendégország-program kiválasztására, külföldi program összeállítására és megtervezésére (2008)