A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok koncertje
2009.06.02.

Rohmann Imre vezényelte a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat május 30-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, azaz a Haydn-bicentenárium előestéjén; tehát mi sem természetesebb, mint hogy tiszta Haydn-programmal adóztak az Eszterházi Remete emlékének. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

De azért a Mozart városából érkező karmester-szólista megtalálta a módját annak, hogy becsempéssze a programba a Salzburgi Üstökös névjegyét – igen helyesen, hiszen végül is mind a ketten elismerték egymás zsenijét; sőt, kortársaik közül csupán egymás zsenijét ismerték el.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok

A műsor a Hob. XVIII:11-es D-dúr koncerttel indult, Haydnnak lényegében egyetlen billentyűs versenyművével, amely utat talált magának a standard koncertrepertoárba. A darab zárótétele az egyik leghíresebb „magyaros” Haydn-tétel, és talán már ez egyedül biztosítaná számára a népszerűséget; pedig a darab egyébként is jóval nagyobb igényű – de legalábbis léptékű – a többi billentyűs koncertnél, s hangszeres szempontból is igen mutatós. Rohmann Imre karmesterként és játékosként egyaránt remekelt; a zenekar játéka tele volt intenzitással, élettel, akcentusokkal és dinamikai tudatossággal; a pianóknak tartása volt, az oboák gyönyörű hangon és kristálytisztán szóltak, leheletfinom vonóvibratóknak örülhettünk a lassú tételben, az „éneklő allegro” valóban énekelt, az egész előadást ízlés, mértéktartás, szív és ész harmóniája és a megvalósítás perfekciója jellemezte. És mindenekelőtt: játékosság. S persze szinte ugyanez áll Rohmann játékára is: tegyük hozzá az ő esetében a különleges finomsággal csengő hangot, amely mégis férfiassá és izmossá tud válni, ahol szükséges. A cigányos tételben pedig sisteregtek a trillák, szikraként pattogtak az előkék a zongorán és a zenekarban is. Rohmann szintén fegyelmezett ízléssel, mégis igen szuggesztíven játszotta a cadenzákat, a második tételé kissé romantikus hangú és álmodozó volt, de jól esett, az első tételébe pedig nagy kópésággal becsempészte a Hull a pelyhes, fehér hó dallamát (írásunk címe is e dalocska nemzetközileg elterjedt megnevezését idézi), s ezzel Mozart szellemét, aki odafönn talán már aznap este gratulált barátjának abból az alkalomból, hogy kétszáz éve vannak ismét együtt.

Baráti Kristóf
Baráti Kristóf

A második szám az A-dúr, a zenekar által az összes többi – nem létező – A-dúr hegedűversenytől a nem hiteles Melki ragadványnévvel megkülönböztetett versenymű volt. Igen valószínű, hogy a C-dúr koncerthez hasonlóan koncertmesterének, Tomasininak írta Haydn; azt viszont valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy három fennmaradt hegedűversenye miért nélkülözi azt az ambíciót és szellemet, amit a D-dúr zongoraverseny vagy a 60-as évek elején született, bámulatos C-dúr csellóverseny. (A kései sinfonia concertantéról és trombitaversenyről nem is beszélve.) Mindenesetre a zenekar – a kegyelet szempontjait mellőzve – emellett a mű mellett döntött, és Baráti Kristófot hívta meg a szóló eljátszására.

Az előadás ismét bebizonyította, hogy sikerületlen műről van szó. Az előadókon igazán nem múlott a dolog; Rohmann Imre megpróbálta a zenekari bevezetőben ugyanazt a feszültséget, változatosságot, gesztikát fenntartani, mint a zongoraversenyben; Baráti Kristóf szép hangon (a mélyebb regiszterekben különösen emlékezetes, brácsaszerű teltséggel), tisztán és választékosan játszott, de a kissé szenvedélymentes és eseménytelen zene az ő lendületét is megtörte. Mondjuk ki: unalmas ez a mű, s így az előadás sem lehetett sokkal jobb; az utolsó tételben legalább kihasználták a lehetőséget, és ismét megjelent a játékos elem a staccatókban, futamokban és repetált hangokban.

Rohmann Imre
Rohmann Imre

A szünet után következett a 60-as szimfónia, az Il distratto. (Ez viszont hiteles cím; sőt, egy vígjátéknak a címe, amelynek Haydn komponálta a színpadi zenéjét, ebből reciklálta magának a szimfóniát.) A hozott anyag nem illeszkedett volna a szokásos négytételes formába; szerencsére Haydn imádta a szabálytalanságot, szabott belőle hattételeset, de ha már úgy adódott, az első négy olyan szabályosan, mondhatni ártatlan képpel ér véget, hogy aki nem ismeri a művet, biztosan nem számít folytatásra. A hosszabbításba azután a biztonság kedvéért még egy vaskos zenei tréfát, menet közbeni hangolást is beleírt, úgy igazi a mulatság.

A koncert így második felében visszatalált eredeti, és Haydnhoz olyannyira illő mottójához, a játékhoz. A zene különben meglehetősen mozaikszerű, a darab ismerete nélkül is érezzük, hogy szereplők, helyzetek, érzelmek kavarognak és térnek vissza benne. Karmester és zenekar látható élvezettel követte a zene karaktereit és gyors hangulatváltásait; gondosan megformálva, beszédesen és kommunikatív módon zenéltek, humorral, ám ha kellett, finoman, precízen; játszottak tehát, maguknak, a közönségnek és egy kicsit Haydn „papának”.

Hát Isten éltesse.


A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Haydn Év 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Magyar Tudományos Akadémia díszterme,  Időpont:  2009. május 30.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A zenekarnak a Haydn összes neves szimfóniája 10. évad elnevezésű koncertsorozat megrendezésére (2009)