A szarkasztikus felütés csak félig komoly, és korántsem a Kovách Gergő művészetét bemutató könyv apropóján, hiszen mostanában tengernyi a mai fiatalokról és középkorúakról megjelentetett (bármilyen műfajú) könyváradat. De be kell látnunk, nem is olyan nagy újdonság az élők emlékműállítási láza, az ókori Rómában anno – ahol „feltalálták” a valós portrét – oly nagy kedve kerekedett a tehetős polgároknak megörökíttetniük magukat, hogy végül rendelettel kellett mérsékelni a szenvedélyt, ugyanis úgy ellepték a köztereket és az utcákat a kőbe faragott arcmások, hogy akadályozták a közlekedést.
Végül is egyéni döntés kérdése, hogy minek mikor jön el az ideje, most a Kovách Gergőt művészei sorában tudható Dovin Galéria érezte úgy, hogy kedvelt alkotója eddigi pályáját időszerű kötetbe foglalni. Valószínű, hogy ebben a döntésben a marketing-stratégiának is szerepe van, hiszen nemcsak itthon, de a külföldi művészeti vásárokon is súlyozza a résztvevők reputációját a tekintélyes kísérőanyag. Ez meg is magyarázná a könyv praktikus szükségességét.
A kiadvány szövege a szokásostól eltérően nem művészettörténészi megközelítésű – ami egyáltalán nem baj -, s aminek első nyomát a riportszerű indításban észleljük, amikor a szerző kedélyesen rácsodálkozik a műterem sajátos miliőjére. Ivacs Ágnes esztéta, műfordító, de kiválóan ismeri szobrásza alkotópályáját, ám mielőtt ebbe fogna, körképet ad „az ezredelős új szobrászatról”.
A második, Kitekintés című fejezetben tényleg áttekintést kapunk, de csak a kortárs magyar szobrászat egyik, Kovách Gergő művészetéhez kulcsot adó fejezetéből. Az elődökért itt is – mint a bevezető részben – a klasszikus avantgardig tekintünk vissza (aztán Beuys-nél és Warholnál van a végpont), amelynek szupertartós hatását botorság is lenne tagadni, ám a napjainkig érő, kort korszakokba öltő folyamatok azért ennél szorosabban szervültek a XX. század második felében. A tényleges viszonyítás alapja a 90-es évek, bár annak sem szobrászi tendenciái, hanem az évtizedre vetített mű és befogadás, továbbá a szobrászat megváltozott funkciójának a kérdése. Fontos problémákról kapunk hát érdekes és meggyőző, de olykor hiányérzetes magyarázatokat.
Kovách Gergő műveinek bemutatása valójában már a harmadik, Művészet és kommunikáció című fejezetben elkezdődik, amelyben – esettanulmányként – Kovách és barátai alkotói teóriáját, attitűdjét, továbbá az elmélet akcióban való realizálását, azaz a zöld színű, kerekeken gördülő, ide-oda szállított szobor-szarvas útját kísérhetjük nyomon.
Az ezt követő részekben, a művész négy, Dovin Galériában kétévente megrendezett kiállítását analizálva elemében van a szerző, a kútforrásból származó adalékokat a mű értelmezésébe illesztve pontos és kimerítő magyarázatát adja az alkotások plasztikai-gondolati tartalmának, továbbá az általa legfontosabbnak tartott vonatkozásnak: a mű és befogadó közötti kommunikáció ingereinek.
Kovách Gergő önálló bemutatói minden alkalommal más problémakörre fókuszálnak, s nem csak témájukban, de formai megvalósulásukban is markánsan változnak. Figurativitását azonban őrzi, bár azok – állat- és emberalakok – soha sem csupán önmaguk megfelelői, hanem szellemes (bizarr, abszurd, satöbbi) képzettársítások megtestesülései, konzekvens tételek ki- vagy átforgatott visszái. Legjellemzőbb alkotóelemük a humor, az a sok évig nélkülözött látásmód, amely mostanában egyre szembetűnőbben mutatkozik a grand art-ban is, s ami úgy tűnik, az ezredfordulós művészet egyik nem jelentéktelenül jelen való tendenciájává válik. Ennek, vagyis a (Kováchnál szerintem nem) „rejtőzködő humornak” sajnos, csak futó érintését találjuk a könyvben, pedig Kovách Gergő szobrászi gondolkodásának ez egyik sarkalatos pontja.
Hogy a könyvet követi még legalább egy, abban biztos vagyok. Talán akkor, amikor a szöveg utolsó, Kovách Gergőt idéző mondatát maga az alany kívánja finomítani, azt a gondolatot, hogy: „Az olyan fogalmak pedig, mint a művészet, mágia vagy lét híján vannak a jelentésnek.”