Elek Tibor: Gion Nándor írói világa
2009.07.21.

Meghökkentő, de tény: miközben Gion Nándor nevét alig írták le az elmúlt tíz évben a magyar irodalmárok, most két monográfia is megjelent róla (Gerold László kötetét e sorok írásakor már hirdetik a Könyvhétre). Magyarázatot nehéz találni. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA.

Elek Tibor is számot vet az 1941-ben a vajdasági Szenttamáson született, a kilencvenes években Budapestre települt és 2002-ben Szegeden elhunyt Gion Nándor viszonylagos ismeretlenségével, életműve meglehetősen méltánytalannak látszó mai agyonhallgatásával. Kötete ezért erős rehabilitációs szándékkal is íródott, és már az első lapokon köntörfalazás nélkül fogalmaz. Mert egyrészt, mint megállapítja, Gion életében – a Kossuth-díjon kívül – szinte minden fontosabb kitüntetést begyűjtött, prózaírói pályázatok egész során nyert elismerést. „Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt évtizedek prózairodalmával foglalkozó újabb szakmai diskurzusokban általában el sem hangzik a neve, jeles irodalomtörténészek a korszak prózájával foglalkozó tanulmányaikban, tanulmányköteteikben le sem írják a nevét (…), akkor olyan ellentmondás mutatkozik, amely feloldást igényel.”

Elek mindenekelőtt abban látja a magyarázatot, hogy az úgynevezett posztmodern kánonba nem fér bele Gion művészete; pontosabban olykor még talán bele is férne, ha prózáját nem övezné Magyarországon (Elek – úgy érzem, igen jogosan – elválasztja a magyar és a jugoszláv recepciót) néhány súlyos félreértés, mely szerinte elsősorban a felületes olvasásból eredhet. Elek aligha cáfolható látlelete szerint Gion nálunk elsősorban két történelmi regény (Virágos katona; Rózsaméz) írója, esetleg „nagy mesemondó, anekdotikus poentírozásra hajló klasszikus novellista”, netán „kalandos, romantikába hajló ifjúsági regények szerzője”. És így folytatja: „Más a helyzet azonban, ha egyrészt közelebb hajolunk hozzá, alaposabb elemzésnek vetjük alá az egyes műveket, másrészt, ha az életműnek a fentebb körvonalazott prózatörténeti változásokhoz, jelenségekhez való viszonyulásáról meg nem feledkezve, nem kizárólagosan ahhoz mérten, s főként azt nem értékmérőként kezelve alkotunk véleményt róla.” Ez világos beszéd, és a recenzens ismét nem tehet mást, mint hogy aláírja. Hiszen senki nem mondhatja azt (más kérdés, hogy Kulcsár Szabó Ernő mintha ilyesmit állított vagy legalább is sugallt valamikor; ugyanakkor persze az Elek által kissé számon kérően pellengére állított Balassa Péter, Dérczy Péter, Györffy Miklós, Szirák Péter, Thomka Beáta soha nem mondott vagy gondolt ilyet), hogy mondjuk, a Termelési-regény megjelenése óta nem lehet úgynevezett referenciális regényt írni, jelentsen ez bármit is. Vagy nem lehet jóízűen elmesélni egy jóízű történetet. Talán ott lehet az ok, hogy az Elek által felsorolt irodalmárok (és számuk még erősen növelhető) egész egyszerűen a saját epikus világán belül, vagy a maga mércéjével mérve nem tartják elég erősnek Gion művészetét. És aztán e megfontolás nevében vélik úgy, hogy a Virágos katona abszolút igen, ám – teszem azt – az Aranyat talált nagyon nem. Hogy a két legfontosabb ifjúsági regény (Sortűz egy fekete bivalyért; A kárókatonák még nem jöttek vissza) remekműgyanús, ámde a Postarablók ötlettelen és lapos. Hogy az Ezen az oldalon novellisztikája elbűvölő és már-már műfajteremtő, ám a kései elbeszélések nagy része szellemtelen, fáradt és izzadtságszagúan vicces. Hogy tehát Gion életműve roppant egyenetlen, és a káprázatosan érdekes és innovatív indulás (Kétéltűek a barlangban; Testvérem, Joáb), valamint a középkorszak említett csúcsteljesítményei után a pálya végére alig maradt más, mint egy valamikor rendkívülien tehetséges, ám tökéletesen kiégett író rutinszövegelése. Nem állítom, hogy ez a mai hallgatás legfőbb oka, de nem tartom elképzelhetetlennek – pontosabban a magam kritikusi indítékait így is el tudom képzelni, ha Gion Nándorról esik szó.

Elek Tibor, mint láttuk, az elhallgatás helyett az alaposabb elemzést javasolja, és ebben megint tökéletesen igaza van. Kár, hogy kötetében (mely félrevezetően viseli a monográfia alcímet, hiszen a könyv inkább egymással nem egészen szervesen összefüggő tanulmányok halmaza) alig érvényesíti elvét, így az csak jámbor és nagyon méltánylandó szándék marad. Az egyes művekről írott cikkei nagyrészt kimerülnek a más kritikusokkal folytatott nem mindig termékeny vitában, így aztán a saját olvasatának előadására (holott ezt a szólamot számtalanszor megpendíti) nem nagyon marad tér vagy kritikusi erő. Nagyszerű, hogy alaposan és mélyen ismerteti a Gion-szakirodalmat, elmélyülten taglalja a Gion-recepciót, ám nagyon kíváncsi lennék a saját analíziseire is. Ezekből keveset kapunk, és ha mégis, akkor nem mindig érezzük az elemzői fantázia működését, kevés új szempontot kapunk Gion átértékelésére. Nagyon hevenyészettnek és elnagyoltnak érzem a Gion jugoszláviai pályakezdésekor létező irodalmi tér rajzát is, holott maga Elek Tibor szögezi le, hogy „Gion Nándor pályakezdése (…) az Új Symposion folyóirathoz tartozó nemzedék törekvéseinek és tevékenységének kontextusában értelmezhető leginkább”. De aztán alig látjuk ezt a kontextust. Így hát összes erényével együtt inkább csak a problémák felvetésére, az újragondolás sürgetésére alkalmas ez a nem túl terjedelmes kötet. Ez sem kevés, de a Gion és irodalmi környezete iránt mélyebben érdeklődő olvasó (vagy netán szakember) alighanem kielégületlen marad, hiszen a kötet alapján nem érzi igazán meggyőzőnek a tételt, miszerint „Gion Nándor a 20. század utolsó évtizedei magyar prózairodalmának egyik legfontosabb alkotója”. Így aztán továbbra is kíváncsian várhatjuk a következő Gion-értelmezéseket.


Vö. Végh Attila: A felejthetetlen Gion Nándor feltámasztása 
Ficsor Benedek: Mit mesélt Gion Nándor a valóságról? 
Reményi József Tamás: Az életmentő mese 
Vári György: Egyfajta szintézis lehetősége

Kiadó:  Noran,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  257 oldal,  Ár:  2490 Ft
Megítélt támogatás: 400 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A kiadónak a kötet megjelentetésére (2009)
További támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium
Alkotói támogatás a szerzőnek a kötet megírására (2008)