Most jobban érdekli a halálakor még csak tizennégy éves Sichermann Margit kiállítása.
És jól döntött (volna), de bronzba gyökerezett a lába. Ugyanis Kaposvár a kilencedik Festők Városa Hangulatfesztivál elnevezésű rendezvénysorozat keretében – amelyik minden évben Rippl-Rónai József május 23-i születésnapjához kötődik – ezúttal szobrával lepte meg híres szülöttjét. Hálistennek, nem unalmas büszttel, nem is palettáját markolászó alakmással, hanem egy zsánerplasztikával, amit nem is egy parkban, hanem a sétálóutcán állítottak föl. Szamár húzta kordéban üldögél a festő, fején jellegzetes kalapja, mellétámasztva sétabotja. Igen illik ez a régmúltban valósan is lejátszódott helyzet Rippl joviális személyiségéhez, aki most kvázi újra itt van. Tetszik ez a járókelőknek is, alig akad köztük érzéketlen: a gyerekek a kordéba másznak vagy szamárhátra ülnek, a felnőttek nézegetik, fényképezik a kompozíciót.
 Trischler Ferenc szobra (A kép forrása: festokvarosa.hu) |
Nem tudjuk, hogy a megjelenítés kinek az ötlete, hogy Trischler Ferenc szobrászművész, netán a megbízó fejéből pattant-e ki a köztériség emelkedett, de személytelen méltóságát nélkülöző gondolat, de igen jól sikerült az emlékműviséget a hangulatszobrászattal összeházasítani. A kevés üdítő kivételek egyike ez, mert nincs ugyan kifogásunk az ellen, hogy utcáinkat kedélyjavító bronzok lepjék el, de meglehetős fantáziátlanságra utal bohócfigurákkal (ebben a városban is, húsz méterrel odébb) és egyéb, hajuknál fogva előrángatott félmesei alakokkal szervetlenül telepotyogtatni a városokat.
A fogattól csak pár lépés a képtár bejárata, ahol – szintén a fesztivál programjaként – az egykori Vaszary-tanítvány, Anna Margit kiállítása látható. Életmű-keresztmetszetnek is felfogható, mivel a 30-as évektől indulnak a képek – egészen ’85-ig.
Mintha ikrek lettek volna Ámos Imrével: ha nem itt látom a korai festményeket, tán mellélövök, olyan egyívásúak. Puha és bensőséges a kezdet, csak egy kicsit szomorkás, s a legegyszerűbbnek tűnő civil témák/beállítások is valamiféle szertartásosságot árasztanak. Sem a modellek gesztusában, sem a motívumokban nincs nyoma, a képek sűrű levegője mégis misztikus erőtereket sejtet. (A náluk idősebb, de hasonló sorsú, kultúrájú Farkas István művei láttán éreztünk hasonlót, és valószínűleg a generációnyi korkülönbség az oka, hogy nem vele, hanem a szentendreiekkel kerültek épp ez időben szorosabb kapcsolatba.)
Anna Margitnak, ha nem is merőben, de az eddigiekhez képest újabb arca lett ismerőssé a kaposvári kiállítás által, mivel a képek javát eddig alig lehetett látni. Ugyanis a művek zöme az Antal-Lusztig gyűjteményből származik, s egyik erénye az, hogy hat évtizedet átfogva követhető nyomon Anna Margit festői nyelvének kialakulása. Az Ámossal szinkron indulást a 40-es évektől egy hatások alatt álló periódus követi, az 1937-es párizsi út tapasztalatainak feldolgozása. Kinti tartózkodásukkal kapcsolatban – ahová férjével, Ámossal együtt mentek – a legtöbb írás eseménytörténete kuriózumként csak a Chagallal való személyes találkozást említi, aki viszont egyáltalán nem befolyásolta festészetüket. Ellenben Roualt és Picasso jól láthatóan. A tőlük érkező benyomások persze később nyomtalanul elmúltak, de a fekete kontúros női fejek és alakok érzékelhetően az előbbit, a Fej (Fűrészes) című olajkép pedig az utóbbit idézi.
 Anna Margit: Misztériumjáték |
Az 1950-es datálású művek már a jól ismert annamargitos világot vezetik elő, közben egy olyan stációval, ami megint valódi meglepetéssel szolgál: kéttenyérnyi szürke-ködös rajzokkal. Szürke – mert krétát használt, ködös – mert papír helyett vászonra rajzolt, s így finoman faktúrás, szó szerint (is) atmoszférikus burok keletkezett a figurák körül. „Könnyű” ujjgyakorlatnak tűnnek, de csak az előkészületek rövidsége miatt, ugyanis olyan időszak termései ezek, amikor – Ámos halála után, a művész létformától igen távol, munkába indulás előtt reggel – Anna Margit csak sebtiben találkozhatott az alkotás folyamatával. Ezek a művek minden szürreál-groteszk vonásuk mellett igen líraiak és leheletfinomak, s nem mellesleg mindőjükben ott lappang a későbbi, színekkel telített olajváltozat. Aztán egyszer csak megformálódik a csak rá jellemző nyelv, egymás után érkeznek a bábuvonású biblikus, mitikus, meséből kiugrott, vagy „csak úgy” lények, akik szinte mindig szembenéznek, -állnak és azt mondják: látod, ez történt velünk, bántanak, elhurcolnak, Dunába lőnek. De ezt Rippl-Rónai valószínűleg nem értheti.