A Budapesti Filharmóniai Társaság koncertje
2009.06.01.

Kiváló – bár nem új – ötlet egy koncertet kétszer eladni. Pláne háromszor. A Filharmóniai Társaság Zenekarának Dvořák-Smetana-hangversenye jó példa erre, hiszen a koncert első fele a februári Dvořák-maratonon már elhangzott. MACZKAY GÉZA ÍRÁSA.

De másért is kiváló koncertprogram ez: két ismeretlenül ismert cseh zeneszerzőt állít elénk – a hallgató tehát egyszerre kap slágert és újat. Csak az nem mindegy, milyen minőségben. Kovács János persze egyfajta minőségi garancia. Egyrészt az egyik legkiválóbb zenész a hazai karmesterek között. Másrészt – még ezen belül is – van affinitása a cseh zenéhez – elég Janáček Jenůfájára gondolnunk (akkor is, ha Janáček egyébiránt morva volt). Ráadásul szeret olyat vezényelni, amit mások csak ritkán – pár évvel ezelőtt például egy remek Bruckner Negyediket hallottam vele. Igaz, akkor a Nemzeti Filharmonikusokat vezényelte. És ez az érem másik oldala: úgy tűnik, nem képes olyan fegyelmet tartani, olyan zenekart nevelni, amely maradéktalanul képes közvetíteni zenei elképzeléseit.  

Kovács János
Kovács János
Ezt éreztem május 25-én is, a teltházas Operában. A karmester mozdulatai, elképzelései hátulról tökéletesen érthetőek voltak – de vagy az a helyzet, hogy szemből nem, vagy az, hogy a zenekar nem rá figyelt. Dvořák Déli boszorkánya – az est egyébként egyik legnagyszerűbb „kis” műve – minden eltalált részlet ellenére darabos maradt. A tempó- és hangulatváltások nem következtek egymásból. (Hogy ez nem a mű hibája, azt bizonyítja Rattle felvétele, mely alapján a Déli boszorkány a korszak jelentős művei közé tartozik.) A hegedűkön pedig hallani lehetett, hogy sokan vannak, és nem elsősorban hangerőben.  

A g-moll rondóra aztán redukálódott az együttes, és ez jót tett a hangképnek és a könnyedségnek is. Kántor Balázs szólója is izgalmassá tette a művet: ugyanis olykor alig-alig beszélhettünk szólóról, inkább egyfajta kamarázás folyt csellista és zenekar közt. A gordonkaművész egyik nagy erénye, hogy nem „dögönyözi” hangszerét, hanem könnyű jobb kézzel éri el a szép, de kissé mindig halk hangminőséget. Másik erénye: a tiszta intonáció. Az összhatás tehát nem valami virtuóz diadalmenet, inkább a mű karakteréhez sokkal közelebb álló attitűd, mely után senki se gondolja, hogy megtalálta Pablo Casals vagy Perényi Miklós utódát, mégis elégedetten tapsolhat. És ebben a felfogásban igazán partner volt a Filharmóniai Társaság Zenekara.

A Hősi énekben a zenekar azután ott folytatta, ahol a Déli boszorkányban abbahagyta. Amikor az egyik téma ritmusképlete a következőnél kíséretként, bújtatott osztinátóként megmaradna, az teljesen eltűnt előadásukban, noha láttam, hogy Kovács János szerette volna, ha nem így történik... Lehet, hogy a mű is tehet róla, de bizony el-elkalandozott a figyelmem, és nem bántam, hogy szünet következett.

 

A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara
A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara
Bár a Dvořák-programot adta elő a zenekar negyed éve, úgy tűnt, a Smetanák vagy régebbi ismerősei az előadóknak, vagy egyszerűen közelebb állnak hozzájuk. A Hazám-ciklus három darabja (a 4. – Cseh erdőkön és mezőkön, a 3. – Sárka és a 2. – Moldva néven közismert szimfonikus költemény) még így, visszafelé is szép ívet alkotott, ráadásul a záró darab népszerűsége biztosította a vastapsot. Mindhárom műben megfigyelhettük a kissé operás, tömbszerű rézfúvósokat, de mintha a vonósok is összeszedték volna magukat. Különösen a Sárka sodrása, illetve a Moldva sok-sok színe, megannyi belső szólamjátéka és (különösen a fafúvósoknál) remek egyéni teljesítménye tette emlékezetessé az estét. Ez, illetve a ráadásként megszólaló Dvořák-szláv tánc is bizonyítja: hazánk legrégibb szimfonikus zenekara lehetne az egyik legjobb is. De ahhoz – akárcsak a fociban – nem egy félidőt kellene így játszani.

 

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Időpont:  2009. május 25.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Filharmóniai Társaság bérleti hangversenyeire (2008)