A nyomozó. Jelenet a filmből

Hogy egy ember láb alól való eltevéséhez az a legkedvezőbb, ha a tettes nem ismeri az áldozatot, ezt már az Idegenek a vonaton című klasszikus Hitchcockból tudhatjuk. A sémára nyilván rengeteg különböző gyilkosság ráhúzható. Az első filmjét író és rendező Gigor Attila mindenesetre talált e koncepcióhoz leleményes fordulatokat. Ezeket értelemszerűen nem fogom ismertetni. (Annyit mondok: nem meglepő, hogy a forgatókönyvet megismervén külföldi koprodukciós partnerek siettek beszállni a már készülő filmbe.)

A megvalósításnak egy kétes és egy vitatható elemét hoznám rögtön szóba, mert ezeken túlmenően már úgyis csak dicséreteket tudok zengeni. Kétes a mód, ahogy a főhős álmait, gondolatait képileg megjelenítik, mert ez nemcsak elhasznált fogás, de néha aránytalanul elnyúlik, s olykor a giccsesség árnyéka is rávetül. (Gondolok itt a rákgyógyítók reklámklipjeire a gyönyörű Tenki Rékával és a Haumann Péter hangú rákkal.) Ugyanakkor e betétek javára írható a játékosság: voltaképp nem mindig rögtön egyértelmű, hogy amit látunk, álom vagy való. És ha jobban belegondolok, A nyomozó egyik csúcsjelenete az, amikor egy képzeletbeli előadóteremben ott ül valamennyi szereplő, s főhősünk a hallgatóság szemére hányja: „Önök annyit mászkálnak, hogy lehetetlenség kibogozni azt a sok gubancot, amit életük fonalával képeznek.” (A szcéna kicsit hasonlít a Mindhalálig zene című Bob Fosse-film életkiértékelő értekezletéhez, de nem baj. Hasznukra lehet a megismerésben, ha dolgok vagy emberek hasonlítanak egymásra – ahogy ezt egy nagy agnosztikus, Miss Marple is megállapította.)

Tóth Ildikó és Anger Zsolt a filmben

A látvány kapcsán felvethető, hogy nem minden helyszín hat hitelesnek – például a házbelső fölébe megy a mi egészségügyi dolgozó főhősünk elképzelhető lakáskörülményeinek –, s a zárt téri képek erősségéhez képest kevésbé karakteresek a szabad ég alatti jelenetek, a város ábrázolata. Viszont sokat tesz hozzá a film atmoszférájához Melis László remek muzsikája. Igazi krimizene: izgalmas, drámai, lágy, áradó – szükség szerint.

Gigor Attila munkájának egyik legszívderítőbb erénye, hogy a színészek egyenként és együtt is revelációnak hatnak. Kerekes Éván és Tóth Ildikón kívül zömmel olyanokat látunk a vásznon – az „alternatív” Terhes Sándortól és Tamási Zoltántól az elfelejtett Kassai Ilonáig és Várnagy Katiig –, akiket mások filmjeiben nem szoktunk látni. Jólesik rácsodálkozni például Zágoni Zsoltra, aki Küklopsz hályogos szemével és primitív modorával egyszerre rémisztő és lehengerlő. (Kétforintos poén, hogy világirodalmilag viszont művelt, mivel kamiont vezetve hangoskönyveket hallgatott, Jordán Tamással, Für Anikóval.)

Anger Zsolt a filmben

A főszereplő Malkáv Tibor kórboncnok olyan ember, aki jobban boldogul a halottakkal, mint az élőkkel. (Amikor visszahőköl egy kinyíló női szempártól, az a film egyik legszebb pillanata. Megszokta ugyanis, hogy a kifestendő szemhéjak végleg csukva vannak.) A Malkávot játszó Anger Zsoltot a legmesszebbmenőkig mennybe menesztem. Minuciózus alakítást nyújt, s elszántan kerüli a színészi közhelyeket, a túlzásokat, a könnyen kihasználható ziccereket. Tömbszerű, lassú tempójú férfit formál, sokatmondó szögletességgel, zárt járással. Kicsiket reagál, mindig telibe találva. A drámai arcizom-mozgatás trendjének kellős közepén rezzenetlen pofazacskókkal dolgozik. A bal szemével tikkel néha egy-egy halálpontosat. Mindenből éppen annyit mutat, amennyivel tökéletes hatást kelt. Nüanszokból – például: kutyaszemű pillantás, pohár marokra fogása, szakszerű boncolási mozdulatok – építi fel a főhőst, akinek nem erőssége az elvont gondolkodás. (Ugyanakkor a szemünk láttára jön meg az esze, s válik mesterien kérdező, agyafúrt detektívvé.)

Anger Malkávjának tökéletes partnere Rezes Judit eleinte lányos zavarral vihorászó, majd egyre társnősebb Editje. Duójuk láttán megérteni vélem azt a fajta, számomra ismeretlen párkapcsolatot – erre az új információra céloztam az írás elején –, amelyben a felek nem beszélnek, nem érdeklődnek mélyebben egymás iránt, mégis elvitathatatlanul kötődnek egymáshoz. Mindazonáltal süt belőlük a magányosság. Akárcsak a film összes szereplőjéből.

Gigor filmjének különösen kedves vonása, hogy szeretetteljes malíciával, finoman humorizál a filmművészet, a moziipar, a média rovására. (Mi közvetlenül szerencsére nem kapunk azokból az alkotásokból, amelyeket a moziba járó főhősök megtekintenek.) Nekem az a kedvenc háttérsztorim, hogy amíg Malkáv története zajlik előttünk, addig egy Csimbók Péter nevű fiatalember arab mandolinművésznek adja ki magát, jóllehet egyáltalán nem is tud mandolinozni.

A végére idekívánkozik a film abszurdoid dialógusainak egyik kis remeke:

Rezes: Milyen jó volt ez a film! Anger: Milyen.

Kapcsolódó cikkünk: 39. Magyar Filmszemle

V.ö. Jankovics Márton: Hidegvérrel 
Gyárfás Dóra: Túl a hullaházon
Mikes Éva: Jó sok halott legyen!
Kriston Attila: Pléhpofa meg a boncasztal
Fáy Miklós: Első után
Dercsényi Dávid: Mintha élnél
Stőr Lóránt: Élveboncolás