Albert Zsuzsa: Irodalmi legendák, legendás irodalom 5.
2009.07.14.

Az 1999-ben indult könyvsorozatnak, mely Albert Zsuzsa rádiós beszélgetéseit gyűjti össze, immár az ötödik kötetét veheti kézbe az olvasó. KERESZTESI JÓZSEF KRITIKÁJA.

E beszélgetések mind egy-egy eltávozott szerző alakját járják körül. Nem véletlen, hogy az egyes fejezeteket fölvezető lapalji jegyzet a visszaemlékező kortársak „történetei”-ként utal az egybegyűjtött anekdotákra. Nem a kritikai számvetés ugyanis a feladatuk ezeknek a beszélgetéseknek, hanem a „történetek” egybegyűjtése, az egykori eleven figura felidézése, valamiféle kollektív irodalmi emlékezet előhívása. Meglehet, a kulturális emlékezetnek voltaképpen ez volna a legmegfelelőbb létmódja – annak a közegnek az anekdotákba foglalt emlékezete, amelyben a felidézett személy élt és hatott. Ha látszólag könnyednek és improvizatívnak tűnik is ez a műfaj, mindez akár az előnyére is elkönyvelhető, és mellesleg egyáltalán nem lebecsülendő a benne rejlő kötőerő.

Az új kötet tíz szerző alakját eleveníti föl, sorrendben Tersánszky Józsi Jenő, Németh László, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Végh György, Pilinszky János, Czibor János, Kormos István, Tóth István és Hules Béla figuráját. A beszélgetések résztvevői váltakoznak, és ebből fakadóan természetesen a fejezetek hangütése, tempója is más és más. Tersánszky, Kálnoky vagy Kormos esetében szinte lubickolnak az adomákban a kortársak, míg ez nem mondható el például a Németh László-fejezetről. Mindez nyilván összefüggésben áll Németh zárkózott, magába forduló alkatával – bár az is igaz, hogy ez esetben az anekdoták helyét az anekdoták hiánya, a hódoló tisztelet gesztusai veszik át („A hang, mintha egy fáradt református pap hangja lett volna, az első pillanatra visszatántorított. Megijedtem: hogy fogok én ennek a hangnak a gazdája elé kerülni?” – meséli Fodor András).

Minden bizonnyal ez a gesztus is szerves részét képezi a Németh-legendáriumnak; Domokos Mátyás éppenséggel a legenda fogalmának kettős jelentésére hívja föl a figyelmet a Kormos Istvánról szóló beszélgetésben: a legenda ezek szerint egyfelől szentek életével foglalkozó olvasmány, másfelől szenvedéstörténet: „a Kormos-legendákban, a vidám felszín mögött az érem másik oldalán, mindig ott van egy szenvedéstörténet is; akinek füle van a legendák értelmezésére, ezt kihallhatja.” S ez a kettősség valóban egyre-másra előbukkan egy-egy szerző felidézése során. „Határ Győző beadott egy filmszinopszist, hogy a Szovjetunióban kitalálták a kerekeken járó hajót” – adomázik például Csukás István Czibor János kapcsán. „Ezt Kormos lektor és Czibor lektor dramaturg véleményezte, és beadták komoly képpel. Ez 1951-52-ben volt.” Néhány oldallal később viszont Czibor hátborzongató gondossággal megkomponált öngyilkosságáról olvashatunk részleteket. A legenda műfaja mindkettőt, a vidám adomát és a tragikus történeteket is magába képes fogadni.

Nem véletlen egyébiránt, ha Czibor János neve nem csöng ismerősen a szélesebb olvasóközönség előtt: az Irodalmi legendák nem csupán kanonizált szerzőket vesz számba, és ez mindenképpen izgalmas vonása a kötetnek. Az irodalom mint kulturális tér ugyanis tágabb tartomány, mint  az írott szövegek által kijelölt terület, s éppenséggel az anekdotákból felépülő legendárium ennek a határtágításnak a legfőbb eszköze. Réz Pál Czibor alakja kapcsán igen szemléletesen érzékelteti mindezt: „Most itt vagyunk, több mint 25 évvel a halála után, és úgy beszélünk róla, mint egy jelentős emberről, és ezt senki nekünk nem fogja elhinni, mert ha az írásait nézi, hát miért volt jelentős János? Nem volt jelentős. De azért Déry, ha írt egy novellát, boldog volt, ha Czibor elolvasta.”

E kevésbé ismert szerzők kapcsán természetesen rendre fölmerül az érdemtelen mellőzöttség kérdése is. „Nagyon érdekes volt tulajdonképpen az, ahogy Gyurka – az ő kifejezésével élve – a magyar irodalomból való kiradíroztatását megélte” – meséli  Torda István Végh Györggyel kapcsolatban. „Ez a sértettség tartott távol jó ideig tőle” – mondja Gálfalvi György Tóth Istvánról; Csontos János meglátása szerint pedig Hules Béla „úgy gondolta, hogy az ő kívülrekedésének, annak, hogy nem kanonizálták, elsősorban életkori és nem esztétikai okai vannak”. Mindamellett tényleges perújrafelvételre csupán Hules esetében kerül sor, akit például Szerdahelyi István jelentős, az avantgárd formanyelvet klasszicizáló, tartalommal feltöltő költőnek tekint.

Albert Zsuzsa könyve efféle újraolvasásokra is jó alkalmat nyújthat, ugyanakkor az az olvasó sem csalódik benne, aki a magyar irodalom nagy legendáiról szeretne megtudni újabb részleteket.

Cím:  Irodalmi legendák, legendás irodalom 5.,  Szerző:  Albert Zsuzsa,  Kiadó:  Pro Pannónia Kiadói Alapítvány,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  192 oldal,  Ár:  2000 Ft
Megítélt támogatás: 250 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A kiadónak a kötet megjelentetésére (2008)