Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAKULÁTLAN ÍZLÉS

Liszt Ferenc Kamarazenekar
2008. febr. 16.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar fennállása 45. évfordulóját három koncerttel ünnepli idén. Az első est méltó volt az együttes régi nagy híréhez. Szólistaként a fiatal csellista, Várdai István lépett föl. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Először, de korántsem pusztán a bejátszás céljával, Weiner Leó 1941-ben írt Pastorale, fantázia és fúga című darabja hangzott el, mely első tételében teljesíti, amit ígér, a zene valóban bukolikus, nyugodt, némileg merengő, és Beethoven „Pastorale” szimfóniájának természetköltészetét idézi. És nosztalgikus is, ebben pedig Bartók Hegedűversenyének első tétele lehetett irányadó Weiner számára. A fantázia szakasz kvartjai aztán megmutatják, hogy van tél is a tavaszban, persze nem csend és hó és halál, mindössze néhány kellemetlen emlék, mely nem sebzi meg, csak karcolja a pihenni vágyó lelket. A zárótétel virtuóz fúga, rusztikus színekkel, amolyan visszafogott heje-huja, jó kedvvel, bőséggel – rokonszenves, szalonnamentes parasztromantika. Ezt a nemes ízléssel egybeszerkesztett anyagot a Rolla János vezette hangászkar remek formában, tökéletes hangzásarányokkal, gyönyörű tónusban, a magyar idiómát anyanyelvi szinten beszélve adta elő. Utóbbi vaskos közhely, ám hangsúlyozása mégsem teljesen értelmetlen abban a korban, melyben az internacionalizálódás lassan, de biztosan felmorzsolja a nemzeti iskolákat az előadóművészetben is.

Liszt Ferenc Kamarazenekar
Liszt Ferenc Kamarazenekar

Carl Philipp Emanuel Bach (1714-1788) a kortársak, így például Mozart szemében is a „nagy” Bach volt, apját, Johann Sebastiant akkoriban senki sem emlegette, Mozart is csak élete végén ismerte meg művei egy részét. Carl Philipp kora hű gyermeke volt, annak lényegét tökéletesen kifejezte művészetében; talán éppen e túlzott kortársiasság, időhöz kötöttség miatt csak félig kortársunk manapság. De egy-egy műve – különösen billentyűs hangszerekre írt, olykor egészen extravagáns darabjai – rendre előkerülnek a mostani koncertéletben is. C. Ph. E. Bach az úgynevezett affektuselmélet híve volt a zenében, ami annyit tesz, hogy szerinte a zene nem más, mint az érzelmek, az affektusok leképezése, vagyis a zene az ember érzelmi világának tükörképe. Ezt kiterjeszti a muzsikusra is, akinél: „arra van szükség, hogy önmagát képes legyen azokba a affektusokba belehelyezni, amelyeket másoknál fel kíván kelteni; a saját érzéseit adja a hallgatóknak, és ekként mozgatja őket az együtt-érzésre. Letört és szomorú részeknél ő maga is letört és szomorú lesz.” A koncerten előadott A-dúr csellóverseny iskolapéldája ennek a művészetfelfogásnak, különösen a második (Largo con sordini, mesto) végtelenül szomorú, már-már gyászos tétel, ez a finom, érzékeny lélekrajz. Nos, Várdai István nem tört le, nem ejtett könnyeket előadása közben, de így is sikerült meghatni a hallgatókat – elvégre mai művészetértésünk már erősen eltér a 18. századitól. Az 1985-ben született művész egyebekben is igen jó benyomást keltett, virtuóz ura hangszerének, legatója meggyőző, hangja szépen zeng és egyedül a felsőbb regiszterben torzul kissé vékonnyá. A korántsem könnyű versenyművet nagy kedvvel játszotta végig, okosan együttdolgozva az ezúttal is tökéleteset nyújtó zenekarral.

Várdai István
Várdai István
Egy esztétikai purista – mondjuk, Theodor W. Adorno – nyilván a földhöz vágná Hegel kötetét, ha olyasmiket kellene hallgatnia, mint például egy vonósnégyes zenekari átirata, mondván, hogy ez merénylet a mű integritása ellen, valamint a szerzői akarat pimasz ignorálása. Nem is teljesen jogosulatlan az efféle dühroham. És ha belegondolunk Goethe frappáns mondásába, miszerint egy vonósnégyes négy értelmes ember párbeszéde, akkor már sokalljuk, ha helyettük húszan ágálnak. De higgadtabb perceinkben beismerhetjük, hogy az ilyesfajta transzkripciók csak a kvartettirodalom ormainál hatnak gyilkosan; Beethoven kései művei öt első hegedűvel és három csellóval már elveszítik forradalmi jellegüket, melynek egyik lényege éppen a megszokott vonósnégyes hangzás szétrobbantása a vonósnégyes saját közegében. Ám Franz Schubert d-moll („A halál és a lányka”) vonósnégyesének hallgatásakor nem kellett feszengenünk, és ez elsősorban a Liszt Ferenc Kamarazenekar tökéletes ízlésének és előadói kultúrájának köszönhető. Olykor mintha valóban pusztán négy ember játszott volna, de a nagyobb, közös kitörések sem hatottak elidegenítően; a második, a híres variációs tétel hangzása hallucinatív volt, a Scherzóban kétségbeestünk, a záró Prestóban pedig annak rendje és módja szerint megtisztultunk. „Ahol nincsenek szenvedélyek, ahol nincsenek affektusok, ott nincs erkölcs sem”, mondta C. Ph. E. Bach esztéta kortársa, Johann Mattheson. Az együttes játékát hallva elégedetten nyugtázta volna, hogy élnek még a jó, léleknemesítő erkölcsök a mai előadóművészetben is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek