Először, de korántsem pusztán a bejátszás céljával, Weiner Leó 1941-ben írt Pastorale, fantázia és fúga című darabja hangzott el, mely első tételében teljesíti, amit ígér, a zene valóban bukolikus, nyugodt, némileg merengő, és Beethoven „Pastorale” szimfóniájának természetköltészetét idézi. És nosztalgikus is, ebben pedig Bartók Hegedűversenyének első tétele lehetett irányadó Weiner számára. A fantázia szakasz kvartjai aztán megmutatják, hogy van tél is a tavaszban, persze nem csend és hó és halál, mindössze néhány kellemetlen emlék, mely nem sebzi meg, csak karcolja a pihenni vágyó lelket. A zárótétel virtuóz fúga, rusztikus színekkel, amolyan visszafogott heje-huja, jó kedvvel, bőséggel – rokonszenves, szalonnamentes parasztromantika. Ezt a nemes ízléssel egybeszerkesztett anyagot a Rolla János vezette hangászkar remek formában, tökéletes hangzásarányokkal, gyönyörű tónusban, a magyar idiómát anyanyelvi szinten beszélve adta elő. Utóbbi vaskos közhely, ám hangsúlyozása mégsem teljesen értelmetlen abban a korban, melyben az internacionalizálódás lassan, de biztosan felmorzsolja a nemzeti iskolákat az előadóművészetben is.
Liszt Ferenc Kamarazenekar |
Carl Philipp Emanuel Bach (1714-1788) a kortársak, így például Mozart szemében is a „nagy” Bach volt, apját, Johann Sebastiant akkoriban senki sem emlegette, Mozart is csak élete végén ismerte meg művei egy részét. Carl Philipp kora hű gyermeke volt, annak lényegét tökéletesen kifejezte művészetében; talán éppen e túlzott kortársiasság, időhöz kötöttség miatt csak félig kortársunk manapság. De egy-egy műve – különösen billentyűs hangszerekre írt, olykor egészen extravagáns darabjai – rendre előkerülnek a mostani koncertéletben is. C. Ph. E. Bach az úgynevezett affektuselmélet híve volt a zenében, ami annyit tesz, hogy szerinte a zene nem más, mint az érzelmek, az affektusok leképezése, vagyis a zene az ember érzelmi világának tükörképe. Ezt kiterjeszti a muzsikusra is, akinél: „arra van szükség, hogy önmagát képes legyen azokba a affektusokba belehelyezni, amelyeket másoknál fel kíván kelteni; a saját érzéseit adja a hallgatóknak, és ekként mozgatja őket az együtt-érzésre. Letört és szomorú részeknél ő maga is letört és szomorú lesz.” A koncerten előadott A-dúr csellóverseny iskolapéldája ennek a művészetfelfogásnak, különösen a második (Largo con sordini, mesto) végtelenül szomorú, már-már gyászos tétel, ez a finom, érzékeny lélekrajz. Nos, Várdai István nem tört le, nem ejtett könnyeket előadása közben, de így is sikerült meghatni a hallgatókat – elvégre mai művészetértésünk már erősen eltér a 18. századitól. Az 1985-ben született művész egyebekben is igen jó benyomást keltett, virtuóz ura hangszerének, legatója meggyőző, hangja szépen zeng és egyedül a felsőbb regiszterben torzul kissé vékonnyá. A korántsem könnyű versenyművet nagy kedvvel játszotta végig, okosan együttdolgozva az ezúttal is tökéleteset nyújtó zenekarral.
Várdai István |