Persze csalódik, aki valódi zenekritikákat vár. Hiszen a Budapest roppant pezsgő zenei életét bemutató cikkekből olykor még az sem derül ki egyértelműen, hol is rendezték az adott koncertet (kivétel persze az Állatkert, melynek extrémitása azonnal felgyújtja Szomory képzeletét, és groteszk humorral szól a zenébe belekotyogó gázlómadarakról, melyeket szerinte a koncertidényben talán ideiglenesen meg lehetne fojtani…), nem is szólva az igen hevenyészve megadott műsorról. Noha Szomory eléggé képzett zenész volt, ifjonci állapotában – még Vészi Mór néven – a Zeneakadémia zeneszerzés szakát is látogatta, és az emlékezések szerint tűrhetően kezelte a zongora és lakása legendás orgonájának billentyűzetét, a Színházi életben publikált írásaiban is megmaradt írónak. Azaz megmaradt Szomorynak. Vagyis esze ágában sem volt száraz és bíráló beszámolót készíteni a különféle zenei eseményekről; és nagyot tévedne, aki komolyan venné nagyritkán mégis megfogalmazott muzikális ítéleteit. Egy valódi rajongó hangja szól ezeken a lapokon, egy megszállott entuziaszta lobogása, akinek mély meggyőződése volt, hogy zenéről – és általában is a művészetről – egyenesen tilos szív nélkül, hideg fejjel beszélni. A Nyugat egyik 1911-es számában megjelent Liszt-cikke szinte a későbbi zenereferens ars poeticajaként is értelmezhető: „az igazi csengés e nagy zenésszel szemben csak az lehet, amit a szív érez és fog fel az ő briliáns s mégis fájdalmas életéből, amelyben minden realitás, s az ő kifürkészhetetlen zsenialitásából, mely úgyszólván egy múzeumi ereklyének maradt. És még egyszer, csakis a magánérzés döntő és kedves Lisztre emlékezvén, s ami ezen túl van, vajon lehetne-e más, mint egy csomó üres szó, tumultuózus tévedés s tanári tájékozatlanság, öröm nélkül, lendület nélkül, ahogy a szomorú tudósok szoktak.”

Hát Szomory minden, csak nem szomorú tudós, és valóban a „magánérzés” dominál beszámolóiban. A koncerteken nem annyira az előadott zene vagy az előadások minősége, hanem maga az esemény érdekli, mely gyakran egész kis novellává vagy drámává válik az újságcikkben – aligha véletlen, hogy egyik legjobb, jóval a koncertkritikusi tevékenység előtt, 1918-ban bemutatott darabjának már a címe is ide vág: Incidens az Ingeborg-hangversenyen. A rovatát bejelentő, az első pillanatokban látszólag hűvös fejjel indító cikkében is azonnal a tárgyra, vagyis önmagára tér: „Itt élek, mint aki egyszemélyben király és magyar író. Ez a legritkább dolog. Ilyen még nem is volt a történelemben.” És aztán leszögezi, hogy senkit nem fog bántani. Igen, ezeken a lapokon alig található bírálat, inkább a lelkesültség uralkodik és a művészek dicsérete.

Szomory Dezső

Ez az adoráció persze többnyire az előadó fizikai megjelenését illeti; a zenészek emberi vonásai, külsejük, színpadi viselkedésük lép előtérbe, no meg az a mindenféle érzemény, melyet Szomoryban mindezek keltenek. Olykor alig bírja abbahagyni, hogy ne egy teljes novellában tárja elénk elgondolásait. E téren a leglélegzetelállítóbb talán az 1933/49-es számban megjelent beszámoló. „Ez egy kis szöszke lány, ez a Poldi Mildner, egy igazi kis szöszke, ahogy a könyvben áll. Ahogy kispolgári családokban, az udvari lakásokban vannak ilyen kis szöszkék. (…) Ilyen csodagyermek-szöszkék, ilyen büszkeség- és szépreménység-szöszkék, akik estefelé gyűrötten jönnek ki a szobából, ahol a zongora előtt órákhosszat gyakorolnak s dolgoznak, mint egy gép –, akik jelentéktelen kis testrészükkel a székhez tapadva, nem látnak, nem hallanak, nem esznek, nem isznak, csak dolgoznak és gyakorolnak.” A leírás később némi szociológiai összefüggést kap, amennyiben e kis szöszkék szuszogó fáradozásainak célja az egész család eltartása a jövőben, na meg a nagy karrier. És ezek után teljes non chalance-szal áttér a maga családregényére: „Nekem is volt, távolabbi családomban, egy ilyen monomániás szöszkém, a Malvin, aki mindig csak zongorázott!’ Aztán megjelenik Malvin vőlegénye… Nem idézem tovább, Szomory is abbahagyja egy idő után, hogy levonja az általánosító végkövetkeztetést: „hiába itt minden az ilyen Malvinok ellen.” Mert: „A fehér fürge ujjak rugalmassága még nem jelenti az érzelmi mélységet s a költői magasságokat.” És ekkor ugyan kinek ne jutnának eszébe a mai kis szöszkék, pontosabban feketék, vagyis az ázsiai gyakorlógép-hölgyek, akik ugyancsak a nagy karrier érdekében végzik zongorázó-hegedülő tréningjeiket!? „Az ilyen kis szöszkék! Az ember meg van lepve, milyen rosszul zongoráznak!” A világ alig változott Szomory óta.

Persze nem elsősorban ezért érdemes olvasásra ez a bámulatos gyűjtemény. Hanem természetesen Szomory hangja miatt, amelyhez fogható még tényleg nem volt a magyar irodalom történetében. Fantasztikus intonáció, félelmetes tűzijáték; egy nagy színész egyik utolsó jutalomjátéka, egy olyan színészé, aki néha azt játssza, hogy színész. Szomory olyan szerző, akiből egy éppen elég. Ám ezt az egyet senki nem pótolhatja.

Vö. zéta: Írások barátoknak és jóakaróknak 
Csuhai István: Penzum 
Turi Tímea: A sárga selyemruha és a flamingók