 Borsos Beáta, Szívós László, hátul: Vörös Krisztina |
Valahol csodálom a szegedi előadás alkotóinak bátorságát (vakmerőségét?), hogy a színpadainkon mára jól bevált, a fizető néző szemében mentegetőzésnek tűnő (és olykor valóban azt helyettesítő) ’work in progress’ kitételt nem biggyesztették szórólapjukra. Ehelyett a divatosan sokat sejtető, ám a látottakat tulajdonképpen pontosan leíró ’ütközési kísérlet emberi lényekre zenével kísérve’ alcímet olvassuk. Semmi bizonytalankodás, őszinte vagy álszerénység: az alkotók használhatónak ítélt alapötletüket igyekeztek minél alaposabban kidolgozni. A befektetett munka kétségkívül érződik, az eredmény mégis erősen felemás, s legfeljebb jobb (mert iskolai) és rosszabb (mert iskolás) helyzetgyakorlatokból összerakosgatott munkabemutatóra emlékeztet.
A Szolnokról Szegedre került fiatal színész, Barnák László és a kritikusi tevékenysége mellett olykor színházcsinálással kacérkodó Deme László íróként közösen, az előbbi rendezőként, az utóbbi dramaturgként önállóan is jegyzi a produkciót. Az írópáros szövege létező, mai magyar nyelven szólal meg, amiben a poénok is a helyükön vannak, és csak ritkán túlbeszéltek – ez nézőnek és színésznek is örömteli, az azonosítást és az azonosulást segítő eszköz (miközben több jelenetvégen fájóan fityeg két-három tökéletesen fölösleges, a szituációhoz semmit sem adó félmondat). A már említett alapötlet keretet és ritmust kívánna adni a szándékkal csak úgy-ahogy összekapcsolt, töredékes jelenetfüzérhez.
 Galkó Bence, Fekete Gizi, Vörös Krisztina |
Rövidre vágott jelenetek sorjáznak ugyanis egymásután közel két órán keresztül, s ami egymáshoz köti (helyesebben: az alkotói intenció szerint kötné) őket, az a CERN, vagyis a francia-svájci határ közelében működő, a többek között a XXI. század fizikáját megújítani hivatott szupermodern részecskelaboratórium. Mielőtt bárki megijedne, szó sincs holmi drámába oltott tudományos ismeretterjesztésről, a kiinduló ötlet inkább valahogy úgy szólhatott, hogy mi, emberek úgy ütközünk egymásnak és egymással, ahogy a protonok a CERN-ben működő Nagy Hadronütköztető Gyűrűben (fognak majd egyszer). Elismerem, ez leírva elég kínos, és hát az előadásban sem nagyon működött: az előjáték idejére a Szegedi Kisszínház foyer-ja laboratóriummá változik (végre valaki észrevette, mire hasonlít leginkább az alig pár éves új dizájn). A fehérköpenyes Cedric Paillot tört magyarsággal, Pataki Ferenc az őrült tudós unásig ismert közhelyeivel avat be kísérletük imént summázott lényegébe.
 Márkus Melinda és Horváth Illés |
A játszók és a nézők is a színpadon vannak, a sokszor intim hangvételnek jót tesz a szűk tér; igaz, az is kiderül, hogy a színház akusztikája innen éppoly csapnivaló, mint a normál nézőtéren ülve – a hang sokszor a magasba száll ahelyett, hogy felénk igyekezne. Jórészt az egyik párperces párjelenetből zuhanunk a másikba, a váltások azonban még nem mindig ügyesek. A vizsgált témákat laboránsaink (Paillot, Pataki) közlik időnként amolyan elidegenítő, börleszkes effektként, a Delta szignáljára bevonulva – szóba kerül a szaporodás, az alvás, az oxitocin… (Színre lépéseik közül a patkányos magánszám emlékezetes, a többi a feledhető határán messze túl jár.) Az életből elesett (sic!) pillanatok némelyike azonban több mint meggyőző a tudományos körítés nélkül is, így az előadásnak e két, az alkotók által összetartozónak érzett rétege élesen szétválik. Az olykor beiktatott dalbetétek (zene: Matkó Tamás) is többé-kevésbé rímelnek a megpendített témákra, ha a többnyire kórusban prezentált dalok szövegét is érteném, még boldogabb lennék.
A hasonló, mozaikos építkezésű, független történetszálakat felkapó, majd messze hajító előadások (és persze mozik: a filmes utalások végighúzódnak a cselekményen, itt csak Egger Géza és Erdélyi Tímea filmes idézetekből összepakolt remek jelenetét emelem ki) legfőbb erénye és hátulütője egyben, hogy bárhol el lehet őket kezdeni, és bárhol abba lehet őket hagyni. Az alkotók saját dolgukat nehezítik vagy éppenséggel könnyítik meg, amikor arról döntenek, hogy hány mézesmadzagot – értsd: narratívát – húznak el a történetmondásra vágyó, mert arra kondicionált néző orra előtt az expozícióban, s aztán azok közül hányat tudnak megfelelően tálalni.
 Cedric Paillot és Pataki Ferenc. A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház |
Itt mintha elszámolták volna magukat, merthogy több, ha nem is egész estés, de húsz-harminc percet könnyedén megtöltő témát villantanak fel, hogy aztán a végére épp az érdekesebbekről feledkezzenek meg. Mert például a süketnéma lány (Borsos Beáta erős, megrendítő alakítása) és őt egyedül nevelő, hobbiként az Erikát danászó biztonsági őr apja (Galkó Bence) közötti konfliktus kifejtése, megoldása nagyon is érdekelne, de a kék ország (értjük, ugye: nem vörös és nem narancs) megteremtéséért küzdő szélsőséges érzelmű fiatalok (Szívós László, Egger Géza, Horváth Illés) rendőrt-macskakővel-megdobálós kalandjai eléggé hidegen hagynak.
Ziccerszerep a tévéműsorokban tudományát kiárusító jósnőé (Fekete Gizinek jól is áll), a vele villanásnyi időre összemelegedő pszichiáter (Galkó Bence) viszont csak azért kell, hogy megértsük: az öregecskedő látó a fiatalságát próbálja visszaszerezni/újraélni. Az élő adásban a nőhöz betelefonáló, majd új életébe hívatlanul betoppanó lánya (Márkus Melinda), aki kívül agresszor, belül nyuszi pasijával (Horváth Illés nagyon meggyőző a svihák pancser szerepében) épp szakított, mivel terhes lett tőle – például ez sem érdektelen vonal, de egy csöppet túlspilázottnak tűnik. A gyógyszergyári munkája mellett és helyett hallucinogén mexikói gyökeret rágcsáló fiú (Poroszlay Kristóf) barátkozása, majd kispályás drogbiznisze a biztonsági őrrel nem kidolgozott, találkozása a jósnő öleléséből az alkoholéba hulló pszichiáterrel fölösleges és unalmas, míg a halott fivérét (Pataki Ferenc) megidéző jósnővel lefolytatott szeánsza elműködget.
Vagyis a szerzőpáros a régi módszerhez folyamodott: a feldobott témák, szereplők, helyzetek nem túl nyakatekert módon, de azért csak-csak összekapcsolódnak egymással. Megoldás általában nem születik, de ezt nem holmi új dramaturgia tudatos alkalmazásának, inkább kidolgozatlanságnak érezni. Vállalva annak kockázatát, hogy vaskalaposnak mondanak majd, állítom, hogy a szálak valamelyes elvarrása még mindig jobb megoldás, mint a villámcsapásszerű, ám semmit meg nem világító vég. Gyógyítható gyerekbetegség, hogy a kezdő színházcsinálók mindent belepakolnak előadásukba, ami csak eszükbe jut. A kezdet mégis biztató, szóval a jelszó: majdnem mindent bele!