Outsiderként figyelte a számára szimpatikus külföldi óriásokat. Először és leginkább az osztrák Arnulf Rainert, később és főként az angol Francis Bacont, ma és mindenekfölött az elfranciásodott Csernus Tibort. Életútjának eddigi állomásai jól megfigyelhetőek a Ráday Galéria mini-retrospektív kiállításán.
 Lajta Gábor: Dunakorzó (Tumultus) |
Az outsiderek ritkán lázadnak és gyakran bizonyítanak. Amikor a világképzőművészet központi gondja saját határainak lebontása volt (performansz, fotóhasználat, egyebek), Lajta Gábor konok áhítattal ragaszkodott a mű hagyományos létmódjához. A ’80-as években rajzolt Shoah-sorozata például az irányított hisztéria szép példája: a borzalom alaktalan élményét valahogy mindig visszarántja a szép kunkorok iránt vonzódó kalligrafikus ösztön.
Amikor a fősodor állókép helyett az időben futtatott látványt éltette (videó, animáció, satöbbi), Lajtát a világba vetett test élményének kimerevített fogalmazása izgatta. A ’90-es években pasztellezett Ellépő alakja akár „megmozgatott test változó fényviszonyok között” címmel szemináriumi dolgozatként is kiváló osztályzatot kaphatott volna.
 Lajta Gábor: Sárga fürdőszoba (1997) |
Az ezredforduló után találkozott Lajta és a mainstream. Egyrészt azért, mert a pótlandó anyag ekkorra már meg lett tanulva, másrészt azért, mert a helyzet is változott. Az a klasszikus táblakép, amelyet kiküldtek az ajtón, visszajött az ablakon. Persze, kétszer ugyanabba az olajvászonba nem lehet belelépni, kapott az egész egy krémszínű árnyalatot, de azért az Éjszín-hely, valamint a Világszínház-festmények – igény szerint, de – sokféle közönségre számíthatnak. Tetszhet azoknak is, akik bulvárerotikán nevelődtek, de azoknak is, akik hallottak már a luminizmusról, a notturnóról, a chiaroscuróról és más szakszavakról. Veszik azok is, akik „szeretik a szépet”, meg azok is, akik figyelmesen olvassák a neokonzervatív Sturcz János elemző monográfiáját a címszereplőről.
 Lajta Gábor: Salome üres tállal |
Persze, nem érne az egész semmit, ha Lajta parlagon hagyná műveltségének speciális vidékét. Igen, látjuk, hogy a mester alaposan készült Caravaggióból éppúgy, mint Poussinből, Géricault-ból csakúgy, mint Davidból – végülis az ellentétek vonzzák egymást –, de az albumlapozgatások szünetében szemlátomást filmeket néz. Nem is akármilyeneket. Fogadni mernék, hogy kedvenc szerzői – időrendi sorrendben a korai Antonioni, Pasolini, Fassbinder, David Lynch, Altman, de legfőképpen Greenaway (aki most éppen kissé passzé), de drámai sötétszürkéit figyelve nyilván rácsodálkozhatott a Cohen fivérekre, valamint mesekékjeiben és vidám vöröseiben mintha ott sejlene az Amélie-t megálmodó Jean Pierre Jeunet vérbő fantáziája is.
 Lajta Gábor: Salome Keresztelő Szent János fejével |
témává Aki témává tesz Éjszínhelyeket és gólyalábon imbolygó mímusokat, aki jól érzi magát a Táncteremben és a Forgó giroszkóp varázslatos atmoszférája közepette, annak a színpad és a mozi örök referenciaháttér marad. A megfejtés: Lajta valójában rendező akart lenni. Izgalmas castingokat szervezni. Hatalmas stábbal dolgozni. Egy-egy beállított jelenetet akár ötször is elpróbálni. A művészet és a média senkiföldjén a hasonsorsúakkal hajnalig lelkizni. Kifürkészhetetlen okból, de vágya nem teljesülhetett. Mint színházi ember csak Lázár lehetett „a csókok lakomáján”. Ami neki frusztráció, a neokonzervatív ízlés számára nagy szerencse: vérszomjas Saloméja valószínűleg sokkal sikeresebb, tartósabb és kifizetődőbb, mint egy kisszériás musical a körúton.
A kiállítás megtekinthető 2009. június 7-ig.