A szegedi professzor, a Németh László Társaság elnöke, Olasz Sándor személyében ideális szerzőjét találta meg az Elektra Kiadóház Fráter Zoltán által szerkesztett igényes, közkedvelt sorozata. Természetesen más szakemberek neve is felmerülhetett volna, de – például – Sándor Iván szépírói-esszéista közelítésmódja szétfeszítené az adott kereteket, Füzi Lászlónak egy hatalmas probléma-monográfiát (Alkat és mű) kellene visszametszenie néhány nyomdai ívbe, Monostori Imre tanulmánykötetek felől vághatott volna neki a feladat elvégzésének. Az elsősorban epikakutatónak, regényelemzőnek ismert tudós, Olasz Sándor az oeuvre iránti több évtizedes elköteleződés során is a Németh László-mű olyan apologétája maradt, aki a vitától, bírálattól sem riad vissza.
Mennyi az új ismeret a Németh László című íróportréban? Fiatal vagy most tájékozódó olvasó számára igen sok, akár négy-öt érettségi vizsgára, egy kiadós egyetemi szigorlatra biztosan futja belőle. Fölkészült tanár, tapasztalt literátor, irodalomtörténész kolléga nyilván nem elsősorban a hasonló népszerű összefoglalásra támaszkodik, ám információs gyorssegélyként kitűnő hasznát veszi, s örömmel látja: Olasz Sándor még Németh egyszemélyes folyóiratának, a Tanunak a rövid u-jára, alkotói búvóhelyének, Sajkodnak a rövid o-jára is figyelmez (tudatva, hogy miért mégis a Tanú, Sajkód írásmód). Ez az akkurátusság, körültekintés átjárja az egész könyvet – ami csak a komprimált feldolgozásmódnak, a koncentrált kérdésfeltevésnek és a dísztelenül szuggesztív, pontos stílusnak köszönhetően valósulhatott meg. A könyv írója lehetőleg Németh Lászlótól kölcsönzött szavakat, szószerkezeteket tett meg fejezetcímnek (Óraadók királysága; Gályapadból laboratórium; Sajkódi esték stb.), kerülte viszont a hőséhez-alanyához túlzottan idomuló stílusjegyeket. (Egyébként – a fentiek szellemében – írásunk címe is Némethtől, egy 1935-ös írásának éléről való.)
A pálya tagolása igazodik a nagyjából egységesült szakmai Németh-pályaképhez. A sorozat diktálta linearitás a temporális elemet juttatja főszerephez. Az idézett címek – s még nyomatékosabban például a Készülődés vagy az Utolsó széttekintés – időbeli építkezést eredményeznek. A kérdéskörök szerinti vagy a műfajokra fókuszáló haladást az olvasónak magának kell megvalósítania – kaleidoszkopikus, rekonstrukciós olvasással. Ez élvezetes erőfeszítés, mert szilárd a bázis: Olasz egyetlen jelentős Németh-alkotásról sem feledkezik meg (sőt: kevésbé jelentősről, nemrég előkerültről is informál). Némi tanácstalanság akkor érződik, amikor a könyv írója szíve szerint részletesebb vizsgálatba, „disszertálásba” vágna bele, ám erre tere nem lévén vagy vissza kell húzódnia a kifejtéstől, vagy el sem kezdheti azt. Németh László öt nagy regényéhez (az általa mondott „Medici-kápolna” négy asszonyalak-„kőszobrának” opuszához és a Bűnhöz), legfontosabb drámáihoz (kiemelten a Galileihez), kiemelkedő esszéihez (a Berzsenyi-faggatáshoz és másokhoz) az ismeretterjesztő műfaj megengedte lehető legtöbb fogódzót nyújtja az áttekintés.
Az életmű elsősorban nem esztétikailag, hanem elvileg problematikus, netán akut eseményei, fejleményei, szövegei is terítékre kerülnek. Így a Kisebbségben, s vele a manapság megint sokat emlegetett (és újfent sokszor rosszul interpretált), nem szerencsés „mélymagyar–hígmagyar” szembeállítás, a Kossuth-díj elfogadása 1957-ben, a Szovjetunióban tett utazás és az ezzel kapcsolatos írói megnyilvánulások az ezerkilencszázötvenes évek végén, stb. Egyedül a legelső esetében, az első Tanú-könyvet interpretálva tűnik óvatosságnak a „Nincs elegendő terünk e könyv alapos ismertetésére” mondat. A pótlásként adott idézet sem beszél el eleget a Németh tételezte „híg-magyarokról” és „jött-magyarokról”. Sokkal egyértelműbb, pontosabb, amit Olasz Sándor az 1956 utáni Németh László-magatartásról reálisan ítélő történészként, érzékeny pszichológusként és jó szemű szövegértőként megfogalmaz. Kényesebb esetekben sem hallgatja el, álláspontja Németh mely bírálóival bocsátkozik polémiába.
A Felhasznált irodalom bibliográfiája nyilván csak kivonata a tízszer ekkora, ténylegesen felhasznált forrásanyagnak. Inkább „felhasználandó irodalomként” segíti az olvasót e jegyzék. Érdemes lett volna ide besorolni a Mutató Németh László munkáihoz című füzetet (éppen Szegeden adták ki 1983-ban, Hartyányi István gondozásában): nélküle szinte áttekinthetetlen a ma is legtöbbet forgatott (távolról sem teljes) Németh-életműkiadás, ama „fekete-arany-lila” kötetek folyama. A főszöveg nem hagy kétséget: Király István Németh László melletti, ellentmondásosan értékelt katalizáló szerepe jelentősen befolyásolta az író kései pályaszakaszait. Ebből (is) következne, hogy Király Németh-tanulmányt is magába foglaló gyűjteményes köteteinek valamelyike (talán az Útkeresések) regisztrálva legyen. S említődhetett volna a bibliográfiában Ungvári Tamás neve, mint az Olasz Sándorétól leginkább elütő (elutasító, provokatív) Németh-felfogások egyikének deklarálója.
Tavaly, a könyv megjelenésekor nem volt kerek Németh-évforduló (1901-ben született, 1975-ben hunyt el). Idén sem lesz (Németh a Nyugat novellapályázatán kivívott első helyének, deklarált írói-organizátori pályakezdésének dátuma: 1925 decembere), bár évszámot, apropót nyilván lehet lelni. Olasz Sándor könyve azonban külső reflektorfény nélkül, belső, tartalmi világossága révén mutatja magát a Németh-filológia értékének.