Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A GÖMBÖLYŰ VARÁZSLÓ NÉNI MESÉI

Gergye Krisztián Társulata: Gaia / MU Színház, Kőszegi Várszínház 2010
2009. máj. 20.
Egyszemélyes teremtésmítosz? Igen. Jelenlét-rituálé? Hogyne. Vallomás-színház, stand up comedy, peepshow? Persze, részben, talán. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Gresó Nikoletta és Tárnok Marica

A színlapról csent meghatározások – kivételesen – ülnek a Tárnok Marica rendezésében és főszereplésével prezentált előadásra. És vajon mi még a darab?

 

Ha a nézőre kevésbé tartozó, előadói részről viszont figyelmen kívül hagyhatatlan aspektusát feszegetjük, akkor mindenekelőtt önvállalás-próba. Mert ugye azt azért senki nem gondolja komolyan, hogy egy reprezentatíve túlsúlyos testtel olyan nagyon könnyű lenne békésen együtt élni, hát még színpadon szerepelni, és akkor még nem ejtettünk szót a tárgyalt előadás hangulati tömegét erősen meghatározó – amúgy a jóízlés határán belül tartott – intim feltárulkozásról. Engem e kétszereplős, ám kimondva-kimondatlanul kifejezetten szólisztikus darabban Tárnok Marica már azzal levett a lábamról, amilyen természetesen viselte a színpadon önmagát. Egy az egyben és jelmezként is. Nem mintha eddig nem nyílt volna alkalma rá, bár Gergye Krisztián koreográfiában köztudottan – és részint érthetően – többnyire legfeljebb demonstratív mellékszerepekig, a megjelenés reprezentációjáig jutott. Ez most egészen más szituáció. Itt – szinte – csak ő viszi vásárra a bőrét.

Persze abban az értelemben is más ez a szerepvállalás, hogy Tárnok Marica játszik. Illetve, ahogy játszik. Meglehetősen könnyedén és természetesen magára öltve megannyi szerepet, arcot, maszkot, figurát, parókát, tücsköt-bogarat – komikusat, tragikomikusat és kevéske drámait. Mesélve nem egy mesét, nem egy történetet, nem egy mítoszt, hanem mesék, történetek, mítoszok benne és vele, meg a bábjaival átváltozó-újjászülető töredékeit, tükörcserepeit, forgácsait.

Bensőséges és személyes színházi vallomás ez, melyhez illően székek helyett színes párnákon ülünk a MU Színház lelátóján. A színpadon középen hátul, és kissé előrébb két oldalt a térbe forgatva derékmagasságú fekete dobogók, legelöl kis négyszög alakú fehér táncszőnyeg. Az el-elhúzogatott fekete háttérfüggöny takarásából előbb egy falra erősített, megnyúlt árnyékot vető kicsiny törött bábukarra, majd a másik oldalon egy ember nagyságú, ülő testhelyzetű Willendorfi Vénusz-szoborimitációra leszünk figyelmesek (később kiderül, hogy Tárnok testének gipszlenyomata). A függönyöket – és bizonyos értelemben az előadást is – egy arctalan-nemtelen, a lábujja hegyétől a feje búbjáig feketébe öltözött misztikus lény, tekergőző lidérc, cilinderes porondmester, szellemi kísér(t)ő, földanya-asszisztens (Gresó Nikoletta) mozgatja, illetve egyengeti szinte észrevétlenül jelenetről jelenetre – hellyel-közzel tartalmasan kitöltve a főszereplő átöltözéseinek idejét is.

Tárnok először Gaia, a földanya szerepébe bújik, helyesebben szólva terpeszkedik szét. Hatalmas fekete szoknyája alól sipogva-nyögve-nyögdécselve szüli meg a kozmoszt és népesíti be a dobogónyi földet élettel, amit profán, hétköznapi tárgyak jelentésképző mozgatásával, játékával ér el. A zsebkendőtől a hajcsaton át a baltáig szinte minden kellék átlényegül, új szerepben tündököl. Később persze valódi bábok is előkerülnek, életnagyságúak és különböző méretű marionettek is, ám ebben az előadásban minden kétséget kizáróan Tárnok teste a legfontosabb báb.

Szinte minden akció a testből indul, vagy oda fut ki. Tárnok szemtelen profizmussal formálja, alakítja, gyúrja át magát újabbnál újabb pozitúrákba, olyan flegmán és közönyösen, mintha valami tőle független, óriási, megmunkálandó puha agyagtömbről lenne szó. Testét többségében csak egy extraméretű testszínű melltartó és egy fekete kisnadrág takarja.

Kétségtelenül van valami pikáns és viszolyogtató ebben a szinte álcázatlan premier plánban (amit minden bizonnyal az okoz, hogy nem szoktunk még hozzá a hibátlantól eltérő paraméterekkel bíró test őszinte látványához a színpadon), ám az előadó kisugárzása és a játék illúzióteremtő ereje csakhamar átkódol mindent. Bizarrnál bizarrabb átváltozások sorjáznak, gyakran elég hozzá egy-egy maszk, paróka, ruhadarab vagy egy rafinált testhelyzet. Játszik dödögő-brummogó varázslót hosszúcsőrű madármaszkban, magakellető, csábos dizőzt fekete neccharisnyában, meséjétől meglopott mesemondót, a fején hatalmas műmellekkel táncoló, párja mellől ki-kikacsintgató fehér fátylas mennyasszonyt – s a szerepek kivétel nélkül megtalálják a hangot vele.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Sziporkáznak az önreflektív, önironikus gesztusok, mimikák, artikulálatlan hangok, nyögések, szuszogások, dünnyögések. Olykor, mint például a balerina jelenetben, ahol a deréktól lefelé kitakart szereplő két lábprotézissel játssza el, hogyan megy le spárgába, az illúziót maguk a játszók rombolják le szisztematikusan. Tárnok sokszor kifelé, a közönségnek is játszik, kommunikál velünk, szemkontaktust keres, de nagyon érzi, hol a határ. Kevés a szöveg az előadásban, de az a kevés igen frappáns és játékos, és legtöbbször éppen a főszereplő improvizatív mesélhetnékjétől, mondattördeléseitől válik azzá.

A Gaia tobzódik a jobbnál jobb rendezői ötletekben, és egyáltalán nem baj, hogy érződik rajta a koreográfusként közreműködő Gergye észjárása. A játékmód is színes, élvezetes, helyenként egészen magával ragadó. Mégis, és talán ez az egyetlen kritikai észrevétel, jót tenne neki a rövidítés, a kevésbé ütős, kissé töltelék ízű jelenetecskék rostája – hogy az az atmoszféraszint, ami a darab kétharmadáig kitartott, ne kezdjen elpárologni a végére. 

Vö. Tóth Ágnes Veronika: Bebábozódás 
Maul Ágnes: Az el nem mesélt mese története 
Halász Tamás: Dzsepetta

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek