Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ISTENFOGYATKOZÁS

Visky András: Gyáva embert szeretsz
2009. máj. 18.
A mindössze hatvanoldalnyi vers-, szabadvers- és prózaversgyűjtemény olyan hatást kelt, mintha Isten és a versek beszélője közé kérdések, kételyek sötét holdja úszott volna be, mindkét irányban árnyékolva az Isten–ember kapcsolatot. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Visky3A Jelenkor Kiadó kötete a könyvek műfaji megjelölést viseli. A szövegek tárgya, szókincse, beszédmódja egyértelműen „a könyvek könyvét”, a könyvekből összetevődő Bibliát vonja Visky András roppant impresszív, komprimált művének erőterébe. De megállja a helyét az a feltételezés is, hogy valamennyi rövid alkotás (összesen negyven cím) felér egy-egy könyvvel, oly sűrű tapasztalat- és problémakötegeket zár magába. A hangütés egyik, epikusabb végpontját a haszid szekvenciák, parabolikus példázatok, kafkai szerveződésű rövidtörténetek lenyomata őrzi, a másikat a narráció-lángnyelvek közepette is hűvös személyesség elvont lírája. Átmenetet a dátumokból és élményekből kitetszően mindenképp sajátként megélt, költészetté desztillált emlékanyag enigmatikus, hiátusos költészete képez. Aligha véletlen, hogy ez utóbbi terrénum egyik verse (A másik arc, 1976-ban) éppen azt a mestert, Pilinszky Jánost idézi meg, akinek kései munkássága bizonnyal hatott a Gyáva embert szeretsz gondolat- és formavilágára. „Amikor a Kossuth Rádióban megszólalt / a vékony hangú költő, és a Bárány / szenvedő testéről énekelt lányos // elragadtatással, viaszképű heréltek kórusa // töltötte be a házat. Csupa odatartott / másik arc, eltökélt szigorúsággal megszerzett, / könyörtelen üdvösség; iszonyú mind” – olvassuk. Szálkák, Végkifejlet, Kráter: az ötvenes éveiben járó Pilinszky három utolsó (1972 és 1976 közötti) verskönyve is kínál segédegyeneseket Visky nem könnyen megfejthető, de mágnesesen vonzó, homogén alkotásához.

 

A kötetet átható Isten–ember, TE–én viszonylat dinamikája abból (is) ered, hogy a szavakat kereső/találó emberi kreatúrában megsérült az istenteljesség érzete, élménye. Az istenfogyatkozás hol nyíltabban, hol rejtettebben vádló, számonkérő, panaszló, válaszváró hangot ébreszt – mindenkor az Istenhez rendelt beszédmódok (ima, fohász, zsoltár, laudáció, meditáció stb.) intellektuálisan felszabadított, grammatikailag kitágított, szókészletben egyszerre archaikus és mai keretei között. „Istenes” versalak és „istentelen” (Istent nélkülözni kénytelen, Istent szem elől vesztő) tartalom egymásba mintázódása a menny szeretethőjével, a purgatórium várakozás-forróságával és a pokol tüzével egyként áthevíti a költeményeket. Vers, szabadvers és prózavers váltogatása szintén feszültségkeltő, bár érzékelnünk kell, hogy e lapokon egyetlen hatalmas mondat, sőt talán egyetlen végső, artikulálhatatlan szó bomlik egymáshoz és egymásba sokféleképp tapadó textusokra. Az első, feltehetően lineáris olvasás azonnal kiköveteli az összefüggés-olvasás második nekifutását. Így a szuverén megképzésű forma-probléma téziseinek egymásra olvasását többek között: „Az Apa-forma a legfélelmetesebb mindig, menekülni kell a lobogó fátylú, fehéren izzó, sokadik menyasszonnyal, ki a törvények tökéletes kertjéből, a halálra rémült állatokkal együtt” (Egy harmadik); „Én teremtettelek téged, mondja az Ő-forma az Én-formának az elbeszélés egyik zavaros pontján. // Te, visszhangozza, vagy inkább kérdezi az Én-forma. // Én, erősködik az Ő-forma” (Nem jut ki onnan) stb. Errefelé tesz lépést a Valaki Más(-forma) is: Fájdalmak szép asszonya, V. M.

 

Evidens, hogy a szakadékony és egyoldalú Isten–ember párbeszéd egyik fő tárgya a halál. De nem a legfőbb. Az Isten jelenlétében élhető élet keres itt magának kifejeződést és megváltódást, tehát a halál is életesemény. S mert az istenfogyatkozás könyvében kerül szóba, maga is rendre fogyatkozik. Az 1964, a hetedik év az akkor hétéves gyermek egy haldoklónál tett búcsúlátogatásának reminiszcenciáját, a „Magaddal vittél…” fényképét a saját ébrenlét/éberlét-életébe iktatja át, a kötetzáró vers, a Végül lényegi oszthatatlanságára számolja vissza az élet végességét. „Istennek kell fölemelnie / és kiinnia, / fenékig üríteni / egy roppant férfit”, „a pészmékeres Hénókh”-ot: neki, Istennek, „Neki kell a végére járni: / kiemelni a keretből / a küszöbön állót, / és üresen hagyni / a törékeny rámát, / még napszállta előtt. // Egy halál, egyetlen egy, / mindig ugyanaz. // Előbb még hatszáztizenhárom, / azután tíz, végül csak egy”.

 

Az ószövetségi indíttatás erősebbnek tűnik az újszövetséginél, noha a haláltény legmonumentálisabb emblémaalakjának, a jövevénynek (Krisztusnak) a feltűnése is szükségszerű, épp a dramaturgiai értelemben markánsan jelenetezett, tragédiás gondolatmenetű vers-sor erősen dialogikus Örököljétek az országot című darabjában. Az ihletett szövegképzés változatos, egyben egymással rokon építkezésekkel gyönyörködtet, melyeket alighanem mind leképezhetnénk a fogyatkozás, gyarapítás, helyettesítés, negligálás, visszavétel alkotói gesztusainak jegyében. Amiként például az Újabb ravatal kezdő sorait: „Miért éppen porrá, porrá és hamuvá, porrá, hamuvá és füstté? / Dicsér-e téged a por, a por, a hamu és a füst? / Hirdeti-e igazságodat a hajópadlóra kiterített, kihűlő test, amely most lép ki éppen a tárva hagyott Te hajlékából és az Ő tagolatlan terébe tér, hogy onnan nézzen vissza egyetlen egyszer még, mielőtt az utolsó sejtben is elhamvadna a lélek-szikra máglya?” A preformációkat is követő mondatzene néha hamis – ha a túlhevített ige nem több modorosságnál, s nem tölti be az épp nem huzatos, csak levegőtlen teret.

 

Terjedelmesebb elemzésnek vizsgálnia kellene a szuggesztív verseskönyv szereplővilágát (az apa–gyermek, az asszony-anya–utód kapcsolatot, az elkülönítve megjelenített idősebb és fiatalabb hitvesi pár benső kettősségét, élő és halott egymásrautaltságát, majd – és újra – figyelmezni az Isten–ember–isten–Ember metronómra), különös természeti atmoszféráját, szöveglétének meteorológiáját, flóráját, faunáját (és angyalait). E helyütt már csak a kötet fő kérdéseinek egyikét morzsolgathatjuk: ha könyörtelen az üdvösség, ha „Az agy helyén, a szélfújta boltozatos üregben Isten gubbaszt, irdatlan fekete macska, fénytelen szőrű, még mindig fajtiszta. // Példátlan depresszió húzza össze formátlan csomóba, nincs mondanivalója, nem is volt, elfelejtett mindent” (Int a takarásból), ha a fogyatkozó Istennek sem könnyebb, mint a fogyatkozott – gyáva – embernek, érdemes-e belekezdeni a diskurzusba?

 

A szeretet, a szeretsz azt felelteti: igen.

Pilinszkyhez fordulva pedig (Hommage à Isaac Newton): „Effele gravitálunk”. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek