Bata Éva, Csémy Balázs, Józan László, Klem Viktor, Kovács Ádám, Majorfalvi Bálint, Petrik Andrea, Réti Adrienn, Rusznák András, Tar Renáta és Trokán Nóra, a különféle vizsgákon (és nagyszínházi deszkákon) már többször látott és igazán tehetségesnek tűnő közösség jellegzetesen olyan dramatizált anyagot választott/kapott, amelyben a feladatok egyenletesen oszthatók meg. A hangsúly nem az egyéni szereplésre, hanem az együttes játékra esik. Mind a tizenegyen általában csak egy-egy tablóban, illetve Kispál Anita tánc- és mozgástervező sorminta-suhanásaiban és -szaladásaiban lehetnek jelen (ilyenkor az erotika testi netovábbjaként a lányok esetleg meztelen háttal, eltakart cicivel libbennek át a színen), de a közös gondolkodással-formálással s különféle funkciókban mindig besegítenek azok is, akikre épp nem esik a fehéres reflektorfény. A jobbára mezítlábas színinövendékek egyszerű fekete ruházata (mely azért karakteresebb és egységesebb a puszta próbaöltözéknél) némi szorongást is lop a nagy vidámságba, csintalanságba: az 1348-as firenzei pestis fenyegetését ugyan nem érzékítik meg, de e sötét tónus, s olykor a háttér maszkos zenészalakjainak fagyott csontszín orcája mégis közöl sejtelmeket arról, hogy szerelem és szeretkezés nem merő kacagás. Bár a kalandok egyike-másika fényes nappal esik meg, Erosz éjszaka regnál, s palástja ama éjszakai tudat.

Pad, asztal, szék, létra, egy-két ötletesen kiszemelt és játszatott kellék elég a némiképp női dominanciájú szituációk kedves, tartalmas felvázolásához: szerelmi beteljesüléshez, kötekedéshez, leckéztetéshez, csaláshoz, csalatáshoz. Valóban vizsgaprodukció-e mindez, vagy kart karba (mit mibe) öltve búcsú az egyetemi évektől, egymástól? – döntsék el a tanárok. Méhes László és Kocsis Gergely rendezése a tizenkettedik és tizenharmadik színművész derűs konzultánsi szerepvállalását inkább feltételezi, mint a szó szoros értelmében vett rendezést, noha a minimális szövegűre kurtított, tánccá–énekké–mozgássá–viszonylattá alakított „novellák”, a röpke erőpróbák mind klappolnak, s ha nem egyként színvonalasak, azt ezúttal írjuk Boccaccio számlájára. Mindenesetre öröm látni, hogy – Gebora György zenei vezető által is kalauzolva – szemek, lelkek, reflexiók beszélik el a szexus alaphelyzeteit. A primer testiséget a testi jelenlét közvetettebb igéi hirdetik. Hálnak, hálálnak, hahotáznak, halogatnak, halnak a figurák. Ők. Mi. Akkor. Ma. Mindig.

Hogy fest egy – a külső időtől szinte független – modell-mikrotörténet? Például így: bakfis lány az erkélyen szeretne aludni (naná!). Atya tilt, anya habozik, lány durca. Anya arcán emlékmimika: nem volt oly rég, hogy ő is erkélyre kívánkozott aludni… s ha a gyermek ma éjjel a szabad ég alatt, akkor ők a férjével a szobában zavartalanul… Férjnek helyén a szíve, mindene, gyorsan ért és gyorsan enged. Képlet: szülők odabent, lány a természetesen nem késlekedő szeretővel odakint. Az „öregek” leleplezhetnék a magukról impulzív élvezeti jeleket adó fiatalokat, de nem teszik, az anyagilag kecsegtető partira gondolva. Az egyetlen bútor felső és alsó szintje által elválasztott két pár két nemzedéket forraszt össze a kissé pantomimikus, kissé bábszerű játékban, s jóval többet árul el a szerelem nyelvtanáról (meg a társadalmi, gazdasági grammatikáról), mint első rápillantásra vélnénk.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A humor hangjai, színei uralják a kordában tartott előadást. A kukoricát morzsoló, felizgult nők meglehetősen egyértelmű, de el nem túlzott mozdulatai az obszcenitáson jóval inneni, az életteli, egészséges kedély tartományába helyezett képe jelenetrímet kap a később ugyanígy „morzsoló” férfiak közösségében. Méhes és Kocsis a népi nevetéskultúrától ihletett eligazításai szívesen tájékozódnak a megfelelések, bipolaritások, tükörreflexek irányába. Így van rendjén, mivel – Karinthy Frigyesnek a Capillária elé illesztett híres bonmot-ját ezúttal önkényesen az ellenkezőjébe fordítva, tehát egy hamis idézettel – bizton állíthatjuk: „Férfi és nő miért ne érthetnék meg egymást? hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt, a nő a férfit.”