AMÁLIA, RETTENTŐ GÖRÖG VITÉZ MEG A TÖBBIEK

Véget ért az V. Gyermekszínházi Szemle, a zsűri – Julia Skuratova litván tervező, Bollók Csaba filmrendező, Háy János író és Sándor L. István szakíró – méltán ítélte az ASSITEJ Üveghegy-díját Boldizsár Ildikó–Gimesi Dóra Amália című előadásának (szombathelyi Mesebolt Bábszínház). NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Amália. Szombathelyi Mesebolt Bábszínház

Az érdeklődő olvasó e portál napi beszámolói és előadás-kritikái alapján nyomon követhette a találkozó eseményeit, de talán érdemes visszatekinteni a rendezvény egészére, és összegezni tanulságait – ahogy ezt a gyerekszínházi szakma a díjkiosztó előtti tanácskozásán megtette.

Minden szemle kirakat. Ez is az volt. Tóth Miklós rendező kilencvenhat produkciót látott az országban és a határon túl, ezekből választotta ki az egyhetes szemlén szereplő huszonkettőt. Nem meglepő, hogy ezeknek csupán fele tekinthető minden szempontból kielégítőnek. Felmerülhet a kérdés: miért kell ilyen sok előadás egy szemlére? Miért kell szakmailag és esztétikailag igencsak kérdéses munkákat egy mustrába meghívni?

Rettentő görög vitéz. Stúdió "K". Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A kérdések jogosak, ha a cél a legjobb előadások prezentálása. De van más nézőpont is: Tóth Miklós csaknem minden formációt, műfajt és minőséget felvonultatott, amely ma a gyerekszínházi piacot uralja, tehát az összkép igazabb látlelet a színház ezen ágának egészéről, mint egy elit válogatás. Ha ezt az elvet elfogadjuk, akkor e találkozónak elsősorban szakmai fórumnak kellene lennie, de ez csak részben igaz, tehát nemcsak a szakma, hanem a közönség számára is együtt jelenik meg az igazgyöngy és a selejt, ami sem művészi, sem pedagógiai szempontból nem szerencsés.

Mit mutat az idei összkép? Mindenekelőtt azt, hogy a kínálatban változatlanul a bábprodukciók vannak döntő többségben. Ha a két színházi nevelési csoport foglalkozását leszámítjuk, akkor a tizennégy bábos munkával szemben mindössze hat a színházi. Mivel a 2001 óta a találkozónak kétévenként helyet adó Marczibányi Téri Művelődési Központ adottságai nagyszínházi előadások befogadására kevéssé alkalmasak, így néhány közülük értelemszerűen kimaradt, de ismerve a kőszínházak gyerekelőadás repertoárját, az arányt döntően az sem változtatta volna meg, ha egy-kettő bekerül a programba – nem így néhány alternatív színházi előadás. Sokszor persze nem könnyű eldönteni, hogy mit hová soroljunk, hiszen manapság a színészi és bábos létezés többnyire egyszerre van jelen a színpadon.

A rút kiskacsa. Kecskeméti Ciróka Bábszínház

A bábelőadások javarésze a kecskeméti fesztiválon is ott volt, így csak ismételni tudom az arról beszámoló s ugyanitt megjelent írásom egyik megállapítását: a fiatal rendezők és színészek közös munkái szemléleti változást hozhatnak a magyar bábjátszásban. A most látott előadások közül nyolcat ők jegyeznek, s alighanem a zsűri szintén e generáció erőteljes és eredményes jelenlétét vette számításba, amikor a szemle két kiemelkedően erős előadása közül – Amália és a Rettentő görög vitéz – a szombathelyiekének ítélte az Üveghegy-díjat. (A Szemle díjai itt olvashatók.)

A válogató kitágította azt a kört, amelyet általában a gyerek és ifjúsági előadásokról szólva megszoktunk. A Káva és a Kerekasztal színházi nevelési akciói eddig is rendszeresen részt vettek a szemléken, ám az idei visszajelzések alapján meggondolandó: az alapvetően és egyre inkább nevelő-problématisztázó foglalkozások a maguk háromórás terjedelmével beleférnek-e egy színházi találkozó programjába? Tóth Miklós olyan produkciókat is meghívott, amelyeket művészeti iskolások, illetve nem pontosan tisztázható státuszú színjátszók hoztak létre. Az előbbieket a Dr. Hetényi Géza Humán Szakközépiskola (Az aranyecset) és a Keleti István Művészeti Iskola (a tatabányai színházzal közösen létrehozott Szorongás Orfeum) növendékei képviselték, s az igényes előadások igazolták döntését: ott a helyük az ifjúsági korosztálynak szóló produkciók között. Ugyanez nem mondható el a neves színészeket is felléptető, „modernizált” Aranytíz-Hollós produkcióról (Ludas Matyi), vagy az Apró- és a Föld Színház egyként cigány meséket feldolgozó, helyenként önképzőköri előadásáról (Trebla, a bárány illetve Világ bölcse). E produkciók meg az a néhány, amely szintén főleg a nagykamaszokat, az ifjúsági korosztályt szólítja meg, felveti a kérdést: nem kellene-e leválasztani őket az egyértelműen gyermekszínházinak nevezett rendezvényről, s külön terepet keresni együttes bemutatkozásukhoz?

Trebla, a bárány. Apró Színház

Az egyik legfájdalmasabb élmény a Fabatka Bábszínház  Csipkerózsikája volt. A csoport a gyerekeknek játszók azon kiterjedt körét képviselte, amely a legkönnyebben jut el a közönséghez. Két-három ember, minimális felszerelés, változó igényesség és minőség, mozgékonyság, s mindenekelőtt viszonylagos megfizethetőség – ez a csoportok receptje. Járják az óvodákat, iskolákat szerte az országban. Jobbak és rosszak. Itt egy nagyon rossz lépett fel, amelyhez csak a nagyobbacskákat megcélzó Ludas Matyi mérhető. Nemcsak a minimálisan elvárható szakmaiságot nélkülözték, de ízlésviláguk is elrettentő.

Erre is, de a legtöbb látott előadásra igaz, hogy baj van a szövegekkel és a történetbonyolítással. Régi sirám, hogy e műfajnak nincsenek dramaturgjai, valójában az együttesek nem akarnak velük dolgozni. Mint ahogyan sokszor íróval sem. Egyre gyakoribb, hogy a rendező maga írja a szövegeket, vagy az együttes próba során alakítja a textust. Természetesen nem a módszerrel van gond, hanem a végeredménnyel, amely többnyire irodalmilag és dramaturgilag értékelhetetlen. Persze író esetében is előfordul kisiklás: nehezen érthető, hogy az a Zalán Tibor, aki a Rettentő görög vitézt oly bravúrosan megírta, A rút kiskacsához vázlatnak is nehezen tekinthető szöveget adjon. A történetmesélés két leglátványosabb problémája a zavarosság és a túlbeszéltség. Ritka az az előadás, amely ne lenne hosszabb annál, mint amennyi anyag benne van.

Világ Bölcse. Föld Színház. Forrás: Gyermekszínházi Szemle

A látványban a korábbiakhoz képest van némi előrelépés. Mindenekelőtt a fiatal bábrendezők törekszenek arra, hogy a kép váljék domináns kifejezőeszközzé. E szempontból különösen érdekes volt, hogy a már említett kecskeméti A rút kiskacsában miként válik ketté a vizualitás és a történet szöveges elmondása, s az utóbbi miként érvényteleníti gyakran az előbbit. A zenehasználatban is kettősség figyelhető meg. Egyre több az igényes zene, a hangszeres kíséret, és örvendetes, hogy néhány produkcióban a színészek maguk zenélnek. Ugyanakkor bántó a hangfelvételek igénytelensége, vagy a hamis, stílustalan ének, ami gyakran együtt jár a primitív koreográfiájú és szintén stílustalan táncokkal (lásd Trebla, a bárány és Világ bölcse).

Ha egy fesztiválon tizenkét-tizenhárom jó előadás látható, s ebből nyolc különböző elismerésre is érdemes, akkor az mindenképpen sikeres és jó rendezvény. A fenti általános megjegyzések ellenére ez a – gördülékenyen szervezett és lebonyolított – szemle tehát sikeres és jó volt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait az V. Gyermekszínházi Szemle gyűjtőlapján olvashatják.