Hinta

Amit a KÁVA Kulturális Műhelytől kapunk a Hinta című foglalkozáson, az nem kifejezetten színházi élmény, mégis nagyon izgalmas. Nem állítom, hogy előzetesen nem aggasztott a megjelölt 180 percnyi időtartam: el sem tudtam képzelni, hogy a vendégül látott ötödikes osztályt (és a szemle egy hete alatt kissé már eltikkadt közönséget) le lehet kötni ennyi ideig. Tévedtem: kifejezetten élvezetes, fordulatos és feszült ez a majdnem három óra.

A színházi foglalkozáson 34 gyerek és körülbelül másfélszer annyi felnőtt néző követi a színész-drámatanárokból álló KÁVÁ-sok ténykedését, akik egy négyszereplős jelenetsorral készültek az áldozattá válás témaköréből; bemutatva azt, hogy milyen, amikor egy osztályban három kiskamasz rendszeresen zaklat egy negyediket, és ehhez mindenki csendben asszisztál. Mi játszódik le az áldozatban, az „agresszorban”, a „csicskásaiban”, az osztálytársakban? Fel lehet-e oldani a helyzetet? Összeköti-e valami a bántalmazókat és áldozatukat? Felcserélhetők a szerepek? Kiből lesz áldozat? Mi a környezet szerepe? Hol vannak a lelki terror nyomai?

A jelenetek annak ellenére jól funkcionálnak, hogy nem túl erősek a színészi alakítások. Kivétel Sereglei András – egyben a jelenetek írója és dramaturgja –, aki a lelki terror értelmi szerzőjét, Botondot pontosan játssza. Szociáldarwinista monológja az erősekről, a csicskásaikról meg a gyengékről dermesztő, már csak azért is, mert mosolyogva, nyugodt hangon beszél mindvégig. A többiekkel is csak annyi a gond, hogy picit túljátsszák a szerepüket. (Egy apróság: nagyon nem passzolnak a ruhák, mindenkin látszik, hogy a saját kamaszkora szubkulturális jegyeit pakolta fel magára, 15 évet ugrani kéne a hitelesség kedvéért. Az viszont jó ötlet, hogy a jelenetek végén gyorsan „kivetkőznek” a szereplők karakterükből: kabátjukat ledobva jelzik, hogy „civilek”.)

Hinta (A képek forrása: Gyermekszínházi Szemle)

A jelenetek között közös és csoportos beszélgetések, majd rövid dramatikus játékok és helyzetgyakorlatok zajlanak az ötödikesek aktív közreműködésével. A programot moderáló Bori Viktor könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel, és észrevétlenül végig kézben tartja a beszélgetés irányítását: ez sokkal jobban áll neki, mint a színpadi léggitározás. Fekete Ági és Kardos János szintén nagyszerűen kommunikálnak a gyerekekkel, Sereglei András pedig azt is meg tudja tenni, hogy szerepből jön vissza, és Botondként beszélget a gyerekekkel, akik eleinte valóban kissé félénken, aztán felbátorodva kérdezgetik. Összességében a Hinta – amely a közép-magyarországi régióban 2008-ban elnyerte a Szociális és Munkaügyi Minisztérium Esélyegyenlőségi Szakállamtitkárságától a Mintaprojekt címet – fontos és hiánypótló program, melyben a szereplők viszonylag gördülékenyen siklanak egészen érzékeny témákra anélkül, hogy didaktikusak lennének vagy idegesítően pszichologizálnának.

Don Quijote

A szemle utolsó produkciója, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Don Quijote című előadása, melyet Vidovszky György és (társrendezőként) Gyevi Bíró Eszter állított színpadra, ambivalens élmény. Elismerem, hogy sok ötlet és még több munka van benne, de van néhány gyenge pontja, melyek felett nem lehet elsiklani.

Kezdjük ott, hogy nem biztos, hogy szerencsés a kvázi kétszereplős felállás: szinte kizárólag a két főhős kap komoly színészi feladatot, a többiek beleolvadnak a harsány, virgonc kar hullámzó tömegébe, és legfeljebb ha villanások jutnak nekik. Ráadásul az össznépi megmozdulások – köztük Gyevi Bíró Eszter táncos betétei – kissé szervetlenül lógnak az előadáson: abban segítenek, hogy az olykor lelassuló tempót időnként mesterségesen felpörgessék.

Don Quijote (Ivaskovics Viktor) és Sancho Panza (Rácz József) párosa nagyszerű, az utóbbi elszántan hűséges, barát/testőr/ápoló szerepkört egybeolvasztó alakítása kifejezetten megörvendeztet. Komoly probléma viszont, hogy sokaknál gond van a szövegmondással, a társulatból többen hadarnak (sajnos a főszereplők is), de más beszédhiba is előfordul. Mint az kiderült a szakmai beszélgetésen, az előadás tizenegy (!) nap alatt készült, bizonyos aránytalanságokat, egyenetlenségeket nyilván ennek is be lehet tudni.

A Cervantesből és Bulgakov színpadi változatából készült Don Quijote narrációs struktúrája komplex és zavaros: az előadás folyamatosan, szinte követhetetlenül ugrál a narrációs szintek között, és nem csupán azért, mert a főhősünk fejében összekeveredik a valóság és az illúzió. Több narrátorunk van, egyikük énekel (Katkó Ferenc), másikuk mesél (Vass Magdolna), de van olyan is, aki a lovag történetét felmázolja a díszletfalra (Orosz Ibolya), és a beszédes Emlékezés névre hallgat. A rendező azzal is csavarint egyet a szerkezeten, hogy egy vándorszínész-társulat kavarog a színpadon, akik végül mintha befogadnák maguk közé a lovagot, ebből utólag viszont az következik, hogy eleve egy színház a színházban-jellegű történeten láttuk az összes többi réteget.

Az Ondrasek Péter és a Mészáros Zsófia által tervezett látvány minden eleme illeszkedik a vándorszínházi tematikába: minden díszletelem olcsó, gazdaságos, de annál hatásosabban felhasználható, kezdve a festhető-vágható-téphető papírfalaktól a hatalmas nejlongöngyölegeken át a festékszóró pisztolyig és a festékesvödrökig. Kellékekre sokszor nincs is gond, elég felpingálni a falra az adott tárgyat, esetleg az építkezést imitáló környezetből kikapni egy ecsetet, festőhengert vagy lábost, máris kész a lovagi fegyverzet. A mindenhol csurgó, csöpögő, felfröcskölt és szétspriccelt festék szintén sokrétűen alkalmazható, a legszebb talán az a jelenet, amikor Sancho Panza a „botütéseket” fogadva, magára önt egy vödörnyi piros festéket.

Don Quijote. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kifejezetten tetszik a tükör-szimbolika. Nem csupán az, hogy a Tükrök lovagjával való találkozás nem jelent mást, mint hogy a lovagnak szembe kell néznie önmagával, hanem sokkal inkább az a jelenet, melyben a tükörbe belepillantva a lovag egy házikedvencként bemutatott majomnak látja önmagát. A jelmezek valóban egy utazó színtársulat ruháit idézik: a csillogó köpönyegek, a felcsatolható, piszkosfehér angyalszárny, a fodros flamenco szoknya nyilván tudatosan sztereotip sorát csak az Emlékezés hóemberszerű, fura jelmeze töri meg – nem igazán szerencsésen. A Don Quijote látványvilága diszharmonikus, elnagyolt és maszatos, de idővel ezt megszokom, s talán a mániás lénynek valóban ez dukál: a bolondul tobzódó, kusza, lomtalanításra emlékeztető, illuzórikus kulisszavilág.

Lehet, hogy csak az zavar, hogy a hős nem sápadt, dekadens, romantikus (azaz domesztikált és kanonizált) őrült, hanem egy kifejezetten hiperaktív, infantilis, folyton nevetségessé váló, talpig festékes fantaszta, aki sokkal jobban hasonlít egy valóban pszichotikus állapotban lévő betegre, mint egy édesbús álmodozóra. Meglepő és rokonszenves az a tolerancia, amivel Don Quijote ténykedését környezete akár a regényben, akár a színpadi változatban tolerálja, az pedig igazán érdekes húzás Vidovszky Györgytől, hogy még játszóteret (azaz otthont, rejtekhelyet) is talál a lovagnak – a színházban.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait az V. Gyermekszínházi Szemle gyűjtőlapján olvashatják.

Vö. Kelemen Éva: Hinta az egész világ 
Takács Gábor: Padlóváza a színpadon / Tanulmány a magyarországi nevelési programokról – Káva Kulturális Műhely 
Sándor L. István: Folyamatos műhelymunka / Beszélgetés Vidovszky Györggyel