Molnár Csaba

Az Esti kérdés háromszor hangzik el: az előadás elején a zenész, Dresch Mihály olvassa fel egyszerűen, bármiféle értelmező intonáció nélkül; a darab folyamán Molnár Csaba ül a szöveggel a nézőtér első sorába, de ahelyett, hogy elszavalná, csak furcsálkodva mormolja, és lesajnálóan derül egy-egy fordulaton; végül maga Babits Mihály szavalja el a versét régies, mára mesterkéltnek tűnő hangsúlyokkal – ha úgy tetszik dagályos stílben – egy sistergő és pattogós, archív felvételen. A Száz év dagály című produkciót Babits versének talán a hangulata izgatja, talán a távolsága a mától, talán mindkettő, talán valami teljesen más. Nem egészen világos a kapcsolat, ugyanakkor ki lehet hámozni némi hangulati kötődést.

A vers az egyetlen értelemmel bíró szöveg az előadásban. Rajta kívül csak csettegés, cuppogás, nyögés, pásztorsíp és szaxofon van. A vers mentén három figura lép az előadás sajátos világába. Kerekes Viktória Nőként, két csillogó táskával érkezik, groteszk mozgással oson a játéktér fala mellett, cuppogó hangokat hallat, de a cuppogásnak ritmikus értelmeket ad és humorral fűszerezi abszurd figuráját. Molnár Csaba szintén rendkívül abszurd Férfiként: úszó felszerelésben jön be, félmeztelen testén fürdőköpeny van, úszószemüveget és úszódresszhez hasonlatos bőrnadrágot húzott, és mintha állandóan versenyre készülne, amiből sohasem lesz semmi. Kifordult figurákat

Dresch Mihály és Kerekes Viktória

látunk, nőies illetve férfias toposzokkal és a fogyasztói társadalom által rájuk aggatható kellékekkel felruházva. A nő tiptop és ábrándos, a férfi lomha és sportos. Mindkét alak csak csetlik és botlik ebben a világban, nekikészül, de nem teljesít ki semmit, mozgásuk téblábolást, ténfergést fejez ki, melyek többször ismétlődnek, de lineáris és felfejthető történet nem rajzolódik ki az abszurd történésekből. Vicces, ahogy Molnár Csaba egy mini trambulinról felpattan a színpadra, amikor egy zöld puffról készülne vízbe ugrani vagy ahogy hátramegy és a falnál mindig tesz egy mozdulatot, mintha papucsba bújna. Kerekes Viktóriának remek mozgása van – az egyik legszebb kép, amikor Dresch szakadozott futamaira csillogó ruhában, fején búvármaszkkal egészen groteszk koreográfiát végez, mintha törzse a karok vezetésével minden áron a lábai köré akarna fonódni. Máskor pompás öregasszonyos toporgással jön a rivaldáig, de egy másféléves erőszakos gügyögésével lép az első sor nézőivel kontaktusba, hogy adják fel neki a színpad elé esett játékbabát.

Kerekes Viktória

A baba motívuma végigvonul az előadáson. A Nő táskájából kerül elő, de a földön marad, mert a Nő valahogy nem tud mit kezdeni a gyerekszimbólummal, mint ahogyan a Férfi sem, aki majd később megtalálja és használatba veszi, azaz merev pózokba hajlítgatja és vigyorogva próbálja utánozni. Valahogy furán működnek a viszonyok. A páros egymás iránti gesztusaiból ugyan kiderül, hogy egymáshoz tartoznak, de feltűnően nem tudnak egymással mit kezdeni. Nemcsak a szülői, de az érzelmi motívumok is hiányoznak a karakterekből: a szerelem csak mobilhangokból sugárzik, a táskákban csörög a Love story és a Zefirelli-féle Romeó és Júlia főtémája. A környezet is idegen és szürreális. A térben két virágszirmot mintázó, fotelszerű ülőalkalmatosság áll egy sárgás padlószőnyegen, kiegészítve két igazán érdekes, életnagyságú kutya szoborral. Úgy állnak ott, mint valami ízlésficammal a szobába helyezett kerti törpék, ugyanakkor van bennük valami nemes szépség is, olyanok, mint két egyiptomi Anubisz istenség. Vicces, amikor a forgószínpad mozdulásával előre-hátra haladnak, de közben szép is. Időnként a szereplők megsimogatják őket, a Nő rájuk akasztja a táskáját, de mégsem alakul ki kapcsolat köztük.

Dresch Mihály. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Minden tétova és határozatlan, kicsit fásult, kicsit kiábrándult és kilátástalan, ahogy a Babits versének végén sorakozó melankolikus kérdések is sugallják: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” Ez a képlékenység, ez a mélabús tétovázás és higanyos elfolyás azonban (még) csak megkörnyékezve van Juhász Anikó rendezésében, de nincs pontosan formába zárva – noha ez az értelmezés sem más a részemről, mint sejtelem. A Férfi és Nő körül kialakuló atmoszféra sugalmaz a legtöbbet az Esti kérdés hangulatából – vergődést, partra vetettséget –, amit nagyban segítenek az élőzenei expozék. Dresch, akinek figurája szintén a performanszba illeszkedik, nemcsak háttérzenészként festi alá a Férfi és a Nő burleszkszerű pantomim-váltóit, hanem váltja is őket: önálló értelemmel bíró, autentikus zenei epizódokat vezet elő. Zenéjében pedig ott remeg és szaggat minden Esti kérdés, cseppet sem dagályosan.

Vö. Kutszegi Csaba: Évszázados sima bársony takaró 
Pap Gábor: Mivégre?