 Benczúr Emese: Emlékezz arra, amit felejtenél |
Még akkor is így van, ha a kiállítás címe nem utal e fogalomra, hiszen Bán Zsófia kurátor egy konkrét témát, a vészkorszakot, több százezer honfitársunk módszeres kiirtását állította a középpontba. Egészen pontosan arra volt kíváncsi, hogy több mint hatvan évvel a genocídium után miként reflektálnak az eseményre azon művészek, akiket egy, két, esetleg már három generáció is elválaszt a túlélőktől. Az Óbudai Társaskör Galériában látható anyag többsége nem felel meg a kurátor eredeti elképzelésének, még azzal a megszorítással sem, hogy sajátos holokauszt-reflexiókat látunk. Ez semmiképpen sem baj, sőt kifejezetten jót tesz a kiállításnak – az üres és kötelező kűrökkel, az iparszerűen előállított holokauszt-termékekkel legfeljebb saját rossz érzéseinket és az elkötelezett szponzorokat nyugtathatjuk meg.
 Omara: Látogatás Auschwitzba |
Az egyetlen „érintett” Omara, a festészetében és személyiségében is igen eredeti roma festőművésznő – munkái szerepeltek tavaly a Velencei Biennálé Roma Pavilonjában is –, aki 1994-ben elzarándokolt Auschwitzba, hogy megtapasztalja, hol pusztultak el rokonai. „Azt hittük, hogy újra tőrbecsaltak”, olvasható a fájdalmasan vörös égbe nyúló kémények és a nyomasztóan sötét barakkok alatt. A képet nézve úgy érezzük, hogy a hely „szelleme”, az érkezőt fogadó látvány minden tudatos átépítés ellenére sem változott; ott és akkor megállt az idő.
 Vojnich Erzsébet Európa II. című képe a kiállításon |
Akárcsak az Európa II. című festményen, melyen egy épület homályos belseje látható; a sarkokba beszivárog a sötét, az ajtók nem nyílnak a külvilágra, nincs ablak, s a tetőgerendák nyomasztóan görbülnek lefelé. Vojnich Erzsébet művének kiindulópontja nem terhelt borzalmas háttértörténetekkel, a befogadó mintegy saját félelmeit és szorongásait vetíti az üres falak közé, egyéni emlékképeinek lenyomatait mozgósítja a magányról, az elveszettségről vagy az otthontalanságról.
 Kicsiny Balázs Benczúr Emese alkotása előtt |
A tárlat három műalkotását a nyomhagyás gesztusa köti össze. László Gergely nagypapája elhasznált indigóiról készít fotókat – az egymásra rétegződő, s ezért olvashatatlan szövegek-maradványok egymás melletti sora a rekonstrukció lehetetlenségét mutatja meg, hisz a személyes kapcsolat megszakadásával az eredeti üzenetből, a nagyszülő emlékeiből vagy fiktív elbeszéléseiből eltűnik a tartalom. A Szövet című munka látványa nem fedi azonban el, hogy itt egy konceptuális példázat is megvalósul; amit látunk, az ugyanis nem más, mint egy másolatról készült fotókópia.
 László Gergely Szövet címá alkotása – előtte Omara |
Csörgő Attila kockái is egy igen bonyolult koncepción alapulnak: mindhárom esetben egymaga készítette, tükrökkel és fényképezőgépekkel felszerelt tornyot használt, amely alkalmas volt arra, hogy a tetejéről véletlenszerűen ledobott kocka útját nyomon kövesse. A mozgásnyomok különböző vetületeiből összeálló test hat felülete más-más képet mutat. A különböző nézőpontokból visszaképezhető eredeti mozgás egyrészt csak az agyban összeálló virtuális képként jelenik meg, másrészt (talán a művész szándékától függetlenül) azt is példázza, hogy ugyanazon esemény rekonstrukciója, az emlékezés utómunkálatainak végeredményei szükségképpen különbözőek. Szíj Kamilla jelei a térben szinte észrevehetetlenek. A galéria vakablakára helyezett, hátulról megvilágított, kisméretű művön leheletnyi karcolatok, körkörös formák tűnnek fel. A néző a művet csak akkor láthatja, ha az ablakot eltakaró reluxát „felhúzza” – de akkor sem teljesen, hiszen a kis redőnylapocskák csíkjai mégiscsak elfednek egy-egy részletet. Az aprólékos munkával létrehozott finom vonalrajz nem mutatkozhat meg a maga teljességében; a megismerés, és ezáltal a visszaemlékezés is csak részleges, töredezett lehet.
 László Gergely Szövet című alkotása. Fotó: Szüts Miklós |
Benczúr Emese munkáin a „nőies” technika (tű, cérna) ötvöződik szövegekkel. A galériában kiállított munkája két rétegű; a falba és a fal elé lógatott, félig-meddig átlátszó fémhálóba vert tűkből áll. Az apró gombostűk sorából betűk állnak össze, a betűkből pedig a következő szöveg olvasható ki: arra emlékezz – amit felejtenél. A két szövegrész nem látható egyszerre, a látogatónak be kell lépni a háló mögé, hogy befejezhesse a mondatot. A falból kimeredő, finom és parányi eszközök erdeje talán arra is utal, hogy a visszaidézés és megőrzés folyamata nemcsak elmélyedést és türelmet, hanem hosszú időt is igényel, továbbá makacs és fáradhatatlan küzdelmet azért, hogy a láthatatlanná tett (elhallgatott) tények láthatóvá és megismerhetővé váljanak.
A tárlat hetedik művészétől egy videó látható, amelyen egy közönség nélküli „performansz” pereg végérhetetlenül. Egy terem sarkaiban álló, láthatósági mellényt viselő négy alak a földi repülőgép irányítók által használt jeleket mutat a lassan körben mozgó kamera felé, mintegy felkínálva a leszállás, megállás és megállapodás lehetőségét. Kicsiny Balázs Otthonkereső című munkája a somorjai volt zsinagóga épületében készült, amely üres terével máig emlékeztet a második világháborúban deportált zsidó közösségre, az elhurcoltak hiányára. Akiket a szorgos dolgozók visszavárnak, nincsenek többé, a visszatérés csak az emlékezők képzeletében játszódhat le. De a nyomok, a hiány jelei megmaradtak, készen arra, hogy a negyedik, ötödik és sokadig generáció is elvégezze azt az egyéni munkát, amely élővé és fontossá teszi a közösségi kulturális emlékezetet.
Köszönet Szüts Miklós festőművésznek, amiért a kiállításon készített fotóit a rendelkezésünkre bocsátotta.
A kiállítás megtekinthető 2009. május 24-ig.