A könyv már megjelenésében is mutatja szándékát: szolid, ám szemrevaló borító, öntudatos keményfedél, a könyv elfér egy nagyobb kabátzsebben, útra lehet vele kelni, ha már a szerzők is ezzel indulnak útnak. A fiatal életek indulóját a könyv szerkesztője, egyben a Korunk főszerkesztője, Balázs Imre József segíti. Ő amolyan állandó útitárs a képzeletbeli kupéban, hiszen túl a szerkesztésen, mindegyik szerzővel készített egy-egy mini-interjút is. Ezek a beszélgetések teszik lehetővé, hogy a szövegeken és a néhány soros életrajzokon túl, valamennyire személyesen is megismerhessük az alkotókat.

A tizenegy szerzőt nem a poétika, és még kevésbé a politika kontextusa köti össze, sokkal inkább az a nemzedéki sajátosság, hogy Erdélyben is gombamód szaporodnak az interaktív költői műhelyek, a portálok, a blogok, melyek átalakítják az irodalom intézményrendszerét. A jelszavak immáron a világhálóra történő belépéshez kellenek. A kötetet tehát a poétikai pluralizmus és a teljes apolitikusság jellemzi. Mivel nem egy homogén költői csoportosulással van dolgunk, hanem tizenegy különböző költői hanggal, ezért nem hallható ki a kötetből semmilyen esztétikai ideológia vagy nemzedéki ultimátum. Az antológia – szó szerinti – gyermekbetegsége a túlszínezés, a túlírás, a karakteresség jegyében végigvitt túlstilizálás, túlbeszélés. Persze, a második kötetek, és így az első, pályakezdő korszakok dinamikáját éppen a nulladik szakasz hibáinak a kijavítása adja. A meghajlás művészete nagy egészében ezért nem annyira a pályakezdés első szakaszát adja vissza; az itt olvasható izgalmas szövegek azt a különleges pillanatot dokumentálják, hogy mit jelent pályára lépni. Ebből a drukkból fakad a dac, az elnagyolt akarat, hogy valami egyedit hozzanak létre. Ezért is hallható ki egy-egy szöveg mögül az előképek, példaképek hangja viszonylag tisztán. Ám mindezt, a modorosság természetességét, a manír spontaneitását, elegánsan, kecsesen és fürgén demonstrálják.

Műfajilag vegyes lett a kötet. Vers és elbeszélés egyaránt található benne, gyakran ugyanattól a szerzőtől olvashatunk lírát és kisepikát is, sőt, olykor eldönthetetlenül egymásba tér a két műnem, és prózaversek vagy költői kisprózák születnek a kamaszos nászból. A klasszikus műfajok teherbírását, hajlékonyságát gyakran próbára teszik. Bálint Tamás szerepverse, A fiatalságról például klasszikus balladaformában íródott. A stilizáltság nem csak formai ebben az esetben, hanem tartalmi is: a fiatalember játéka az öregség témájával. A száműzetésből című vers pedig egymás mellett idézi halkan képalkotásában József Attilát, szelíd retorikájában pedig Dsida Jenőt. (Egy-egy szerzői blokk úgy épül fel, hogy első helyen szerepelnek a legjobbakból kiválogatott szövegdarabok, ezt követi Balázs Imre József őszintén érdeklődő mini-interjúja, majd az egészet megfejeli egy újabb alkotás, ami azt igyekszik érzékeltetni, hol és hova tart éppen a fiatal alkotó.) Váradi Nagy Pál leginkább a klasszicizálódott avantgárdhoz vonzódik. Az Együtt egy ruhásszekrényben abszurdan reális lírai életképében a zajos csendek jönnek át a kulcslyukon, az mnt címet viselő archaizáló prózavers pedig a nagyító optikájával emel ki egy pillanatot. A fiatalok közt is fiatalnak számító, húszéves Papp-Zakor Ilka verseiben a non-sense líra hagyománya felé fordul, Május 36., péntek 13 című élvezetes és jól végigvitt elbeszélésében pedig egy abszurd élethelyzetet jelenít meg. A főhős M. megtudja, hogy délutánra bekövetkezik a világvége. Szorong, dühös. Aztán reggelre kutyabaja a világnak, harmadnap, vasárnap pedig tart egy igazi örömnapot: séta a parkban, ebéd a vendéglőben, jó film a moziban. Aztán késő este már csak egy csésze forró teára vágyik, és ekkor jön a csattanó: meglepetésszerű és végzetes gázrobbanás a konyhában.

Az antológia címét is adó verset, A meghajlás művészetét Horváth Előd Benjámin jegyzi. Költészetét a permanens játékosság, a színházszerűség, a mindent átitató kreativitás jellemzi, mely azonban eléggé szeles. A találati arányon még van mit dolgoznia, de a kisinterjúban megfogalmazott, tébláboló ars poetica fényében ez nagyon is várható fordulat: „A látás az nekem magas. Nem vagyok sámán, csak egy kölök. A nézelődés viszont szerintem az írás szerves része. Nézem magam, másokat, dolgokat, mozgást, gomolygást – és leírom. Ha tudom.” (31.o.) Szalma Réka Faldal című versében a magyar nyelvű szöveget meg-megszakítja egy-egy angol sor, a nyelvi idegenséget hozva ezzel testi közelségbe. A fal tehát nyelvi fal is lesz. Remek kezdeményezés. Akárcsak László Szabolcs Bogu Miloszt című novellája, melyet a szerző Darvasi Lászlónak ajánlott. Némi éllel azt is mondhatjuk, hogy sikerült írnia egy remek Darvasi-elbeszélést, melyben a referencia és a metafora folyamatosan helyet cserél egymással. Mintha egy vasúti kupéban utaznának, ahol nem tudják eldönteni, hogy melyikük üljön a menetiránnyal szemben, ezért folyton-folyvást váltják a helyüket. A novella, nem véletlenül, vasúton játszódik, melyet „elönt a középkor édes szaga”. A vasút, mint kronotoposz, akárcsak a másik előkép Bodor Ádám művészetében, itt is a rég megrekedt ipari fejlődésnek a mechanikus lenyomata, az ipari gyarmatosításnak az egyik utolsó bizonyítéka, a „telik, de nem múlik” időtlen időtapasztalatának a szimbóluma, így pedig a térség, a mindenkori periféria hol éppen közlekedő, hol pedig leálló jelképe is. Fülöp Orsolya történetszerűvé rendeződő versciklusában egy vonatállomás szerepel. Hogyha egy pópákkal teli vicinális, amely minden rendeltetése ellenére mégiscsak működik, Bodor Ádámot és némiképpen Dragomán Györgyöt hívja elő, akkor az elhagyatott erdélyi vasútállomás, az örök váróterem Dsida Jenő árnyékszerű alakját jeleníti meg. Fülöp verseit a minimalizmus jellemzi. Tűéles tőmondatok, sűrűn szerkesztett néhány sorban.

Bekő Jutka Tünde Beszélő falak című hosszabb elbeszélésében sok-sok apró részletből rajzolódik ki a történet valódi tétje. Szövege tizenöt tételből áll össze, ebből is fakad talán, hogy filmszerű az elbeszélés, mely azonban kissé túlírt. A filmszerűség, a képszerűség primer módon érhető tetten Kósa Boróka Snittek című prózafüzérében is. Prózáját az élőbeszédszerűség jellemzi, egyelőre talán ezen áll és bukik a vállalása. Mennyire tudja stilizálni az eleven beszédet, úgyhogy ne stilizálja túl. Mintha erre a jelenségre ügyesebben és stílszerűen, stílusosabban reagálna Láng Orsolya, aki az álomszerűség lebegtetésével teszi izgalmassá és sejtelmessé rövidprózáit, másutt pedig az ironikus leleplezéssel hozza közel az elbeszélését. Ahogy az interjúban mondja: „de az olvasás is olyan alkati kérdés, mint az egyéb, prózaibb problémák. Mondjuk: szeretem a palacsintát és olvasni Bodor Ádám írásait.” (100.o.) A mellérendelés poétikája és a rétegzett versépítkezés tudatos használata teszi éretté, vagy érettebbé a huszonegy éves Visky Zsolt költészetét. A "kevesebb néha több" elvével dolgozik. Ezekben a versekben a személyesség tárgyiasításával különböző bejárásra, vagy legalábbis végiggondolásra ösztönző síkok jelennek meg az olvasás horizontján.

Az izgalmas, néhol még izgága, mozgékony szövegek érdekes pályákat, eredeti műveket sejtetnek. Van honnan elindulni, és lesz mit kijavítani, végtére is az első korszakok az első hibák felülírásának a jegyében telnek.

Vö. Szabó Róbert Csaba: Gyorsfénykép induláskor 
Urfi Péter: Szakadások, kötődések