Ferdinandy György: Csak egy nap a világ
2009.05.18.

Három év harminchárom novellája, de egy egész élet keresztmetszete a kötet. Az író kalandos vándorlásainak töredék-dekameronja. „Az idő szintjei” (Kálnoky) és a közöttük közlekedő emlékezet folytonos én-keresése. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Amíg a keleti kultúrák elsősorban az elmélyült szemlélődésben, az újvilág pedig a cselekvésben, a mozgásban, úgy az európai irodalom az emlékezésben találta meg a legsajátosabb élményanyagát. Sokféle lehet az emlékezés, olyan is, mint a Ferdinandy Györgyé, aki az élete helyett is csupán csak emlékezett; munkára fogta az idő anyagát, hogy írásainak folytonos témáiként szinte visszaszerezze önmagát.

Örök veszélyben érezheti magát, aki képes arra, hogy konokul és önpusztítóan emlékezzék. Ferdinandy számára a múlt egy alagútszerű rejtelem, ahová 1956 decemberében a Déli pályaudvarról induló vonat befutott, és hiába látja meg később az alagút másik végét (harminc év után, amikor újra hazajöhetett), ő mintha a két nyílás között vesztegelne valahol. A meg nem értett múlt, az átlépett, elhagyott sok-sok régi jelen nem ereszti, soha nem engedi el.

„Messziről jöttél (...), ezt nem tagadhatod. És soha nem értél el igazán ide” (157.o.) – búcsúzik tőle egyik kolléganője negyven együtt töltött év után a trópusi Puerto Rico szigetén. A három részre tagolt elbeszélésgyűjtmény első harmada az egykor jómódú sashegyi család történetét, a gyermekkor traumáit, az ifjúkor félénk útkereséseit idézi fel. Az egész élet meghatározó élménye az 1956-os forradalom, és folytonosan azt a kérdést teszi fel: „Ez az, amit tudni akarok. Hogy mi történt azzal, aki nem rohant bele a vakvilágba. Aki itt maradt. Vajon mi lett volna belőlem ezen a domboldalon?” (40.o.)

A második rész az emigráció éveinek múltba, jelenbe kitekintő elemzése, sorsanalízise. Egy lelkileg tragikusan végződő házasság története, A harmadik halál, amely talán a kötet legjobb írása teszi érthetővé az olvasó számára előre- meg hátrafelé, hogy pontosan milyen lelki folyamatok mentén fut az életregény. Mert mégis igazi novellák ezek, a sűrűből töményre párolt emlékekből nehéz kihámozni a tényeket. Itt mintha egy pszichológusnak vallana (a nő) - egyetlen, belső kérdésekkel megszakított monológban, igazi fájdalmak között hánykolódik az elbeszélő. Az otthontalanság, a szeretetlenség, az idegenség, az értetlenség keresztútjára érkezve újra visszahátrál az ismeretlenbe, pontosabban az ismeretlen múltba. Ennek a – távolról érkezettnek abszurd, amúgy a saját törvényei szerint működő – világnak a bemutatása egy harmadik személyben elbeszélt novella, a Régi, szép idők (1965). Egy trópusi szigeten töltött negyven év első napjai, francia feleséggel, három kisgyerekkel. Tragikomikus, ijesztő és fájdalmas egyszerre, ha a létezés még alapjaiban sem azonos azzal, amit eddig róla gondolt. Minden pillanat leválik az előző élet tapasztalatairól, a hős mintha szembe menne a valósággal, a másik világ tapasztalatával, minden mozdulata fennakad rajta. Egy másik társadalom belső logikája, sodrása kiveti magából a csak a maga kultúrájából, identitásából megélni akarót. Később elhatározzák a vendégoktatók, hogy tanítani fogják a sziget történetét. De a helybéliek ellenkezésébe ütköznek. Azok számára, akik eddig nem éltek a saját történelmükben, ez csak valami szörnyű, második valóságként élhető abszurditás. S mint ilyen, ijesztő és elvetendő.  És egyáltalán, merül fel hamarosan a kérdés, hogyan lehet megírni egy zárt közösség belső történetét mindenféle írott és szóbeli forrásanyag nélkül?

A harmadik rész a megtalált, de visszavonhatatlanul idegen óhazában játszódik. Ez sem a remény ideje már, hanem a lemondásoké. A barátok lassan kihalnak körötte, a test öregedése mintha egy újabb és még talányosabb földrészre vezetné, ahol már esélye sincs, hogy gyermekkora domboldalán, a sashegyi régi házban azonosnak érezze életét önmagával. Száraz, tárgyias, sokszor és belső ritmusra ismétlődő, mégis roppant feszültségeket rejtő írások ezek.

Az idővel való folytonos játék, a távolság és a bezártság élményének a világ számtalan pontján való újratermelődése az egész élet legfontosabb tanulságaként húzódik keresztül a novellákon. Talán némileg Lénárd Sándor sorsával és regényének hangvételével lehetne rokonítani (Egy nap a láthatatlan házban). Az otthontalanság megteremti ugyan a mindennapok élhető rendjét, egy másfajta otthonosságot, de a palló, ami ezeken a valóságos és lelki tájakon vezet, képzelt vagy valós mélységek fölött ível át. Csak aki nem néz le sosem, az érezheti magát csalóka biztonságban.


Vö. Megerednek-e az eltépett gyökerek? / Eszéki Erzsébet interjúja a szerzővel 
Doboss Gyula: "Azon szerencsések közé tartozom..."

Szerző:  Ferdinandy György,  Cím:  Csak egy nap a világ,  Kiadó:  Magyar Napló,  Kiadás éve:  2008,  Terjedelem:  246 oldal,  Ár:  2415 Ft
Megítélt támogatás: 300 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
Az Írott Szó Alapítványnak Ferdinandy György Könyvének kiadására (2008)