MESÉS ÉS VALÓSÁGOS TANULSÁGOK

Ha a Revizor sportújság lenne, ez a cikk ezzel a címmel jelenne meg: 3:1 a kellemes előadások javára. Csak azt az egyet bírnánk feledni. PAPP TÍMEA ÖSSZEFOGLALÓJA.

Pulcinella kertészkedik

Lorca-idézettel indul a nap, és ez több mint meglepő, pláne, hogy a cím: Pulcinella kertészkedik. Inkább értetlenséget keltenek a nagyon művelt felnőttközönségben a polgári színházat otthagyó vándor színházcsináló szavai, a gyerekeket mindez nem zavarja. Aztán persze elkezdődik „rendesen” is a hottói Ziránó Színház kétszemélyes társulatának előadása, kinyílik a kis bőrönd, benne hangszerek, furulyák meg csörgődob – ezeken főképp olasz dalok hangzanak fel (újabb zavar az andalúz Lorca után) –, míg hatalmas testvére egy vásári bábparavánt rejt, ami a horkolás kilégző, azaz hangosabbik szakaszára emelkedik fel.

Pulcinella alszik, ébredése után pedig elindul a házastársi, sokszor a fakanál csattanásában manifesztálódó adok-kapok Rosettával, amit minden esetben követ a cuppanós csókos kibékülés. Nagy nehezen, egész pontosan a répafőzelék ígéretével (és még mielőtt a mondat igéje következne, egy megjegyzés egy rosszul rögzült sztereotípiát illetően: a gyerekek igenis szeretik a répafőzeléket, Pulcinella kérdésére legalábbis egyöntetűen ezt válaszolják – és akkor jöjjön az ige) ráveszi a feleség férjurát a kerti munkára. Ki is nő négy szép szál répa, amire viszont a nyúl is szemet vet, és próbálja ellopni azokat. Majdnem sikerrel jár a Rózsaszín párduc zenéjére megjelenő zöldfejű, csíkos ruhájú nyúl, aki még hipnotizőri tudományát is beveti Pulcinella ellen, sőt dinamittal próbálkozik, hogy megszerezze a répát – az Örömóda hangjaira – szétrobbanó Pulcinellától. Sikere átmeneti: Pulcinella feltámadása után visszatér, a nyúl pedig répás nyúlpaprikássá változna (nem, nem saját akaratából) – ha nem sétálna arra egy kutya. Úgyhogy marad az egy szál répából készülő főzelék és a családi boldogság. És újra jön néhány – fölösleges – lorcai búcsúmondat.

Pfeifer Zsófia énekel és zenél, Varga Péter pedig egyedül bábozza a vásári játékot, ami nélkül, valljuk be, Vitéz László hazájában nem igazi egy gyerekszínházi fesztivál. A commedia dell’arte hagyománnyal ellentétben a mi magyar Pulcinellánk jó sokat beszél, de ezzel nincs baj, mert a felnőtt a döcögős első hat-nyolc perc után visítva röhög, a gyerek meg felszabadultan kommentál, úgy, mintha nem hétvégi előadáson ülne a szüleivel, hanem hétköznap látná az osztálytársaival. (Tapasztalt gyerekszínház-csinálók mondják, hogy a hétvégi, szülő kísérte gyerek csöndesebb, visszafogottabb – ez vasárnap délelőtt megdőlt.) Fogadjuk el: Varga Péter Pulcinellája, akit Kovács Géza rendező segítségével keltett életre, ilyen. Roppant szórakoztató, remekül tart kapcsolatot a közönséggel, reagál akkor és ott, amikor kell, udvariasan segítséget kér a gyerekektől, a jó vásári bábjáték módjára felnőttpoénokat sem mellőző történet pedig rövid mókás házassági oktatószkeccsnek sem utolsó.

Mogyoró és Mandula

A Mogyoró és Mandula apparátusa sem nagyobb az előzőnél. A Budapest Bábszínház Ikarosz tematikára készült produkciója azonban sokat veszített „otthoni” hatásából: a Játszótér pici teréből a Marczi nagyszínpadára került, így aki nem ült elég közel, kicsúszott a bűvkörből. Másodszor látva az előadást épp ez a távolság adott megoldást néhány olyan problémára, ami a szakmai beszélgetésen afféle ellenérvként elhangzott, és amit az első megnézés után magam is éreztem.

Az előadás szöveg nélküli, benne két színésznő, Karádi Borbála és Kovács Judit játszik érzékeny intelligenciával. Bohócorral néznek fölfelé, közben propellerzúgás hallatszik. Belépnek a térbe – arcukon bohócpír, különbözik a copfjuk, a kertésznadrágjuk –, és elindul a játék. Hol ebbe fognak, hol abba, átkötések nincsenek, mindössze a repülni próbálkozás halvány fel-feltűnése köti össze az etűdöket. A végén aztán ott a csoda: a felállított trampolinra emlékeztető fehér anyagra fényceruzával felrajzolják a pillangót, az eget, a tengert, a világot, amit bejártak.

Valóban, ezek a váltások és a bohóckarakterek sem elég markánsak, sőt, számomra a két bábról sem derül ki, hogy ők Mogyoró és Mandula, viszont ha a gyerekek be nem fejezett játékaira, az elkezdés-hirtelen befejezés-valami egész másba fogás ciklikusságára gondolok, ha a bábokat játékbabának tekintem, amiket föl lehet venni és le lehet tenni, ha megunja őket a gyerek, akkor mégis működőképes lehet az előadás – mint ahogy a színészek el is mondják, hogy hétköznap, homogén életkorú gyerekek „mennek velük”.

Csipkerózsika

Olcsó poén lenne azt mondani, hogy a Fabatka Bábszínház produkciója fabatkát sem ér, mert két darab jó ötlet igenis felfedezhető benne. Az első maga a narrátor: Csipkerózsika történetét egy egér mondja el az ő látószögéből. A második pedig a jó és rossz tündér szoknyájának esernyőre szerelése, ami így különösen szép esést adott az organza hatású anyagoknak. És ezzel be is fejeződik a produkció erényeinek felsorolása. Ormótlan, macerásan mozgatható díszlet, aminek a paraván módjára kinyíló oldalait folyton nyitni-csukni kell, különben nem lehet 180 fokkal elfordítani, ráadásul a szerkezet bármelyik játszó oldalára fordítva úgy néz ki, mint egy budi – a külső csipkevári oldalról zsákvászonra ragasztott művirágokkal díszített, belülről zöld-arany organzafélével kombinált.

Illés Edit tervezte, aki az író, a rendező és az egyik játszó is. Egyik funkciójában sem alkotott maradandót, önmagát a kertészkedésben kiélő királynéként pedig egyenesen hiteltelennek tűnt. Játékos társa, Vincze Márton felelt a bábokért, és ezek több fokkal voltak jobbak, mint amilyen színésznek bizonyult. A 2003-ban alakult nagykovácsi társulat a Szemle műsorfüzetében az élő zene melletti elhivatottságát jelzi: „jelenléte nemcsak a színházi élményt hivatott támogatni, de fontos azért is, hogy minél több hangszert megismerjen a legkisebb korosztály.” Szép cél, nemes cél. Valószínűleg arra értik a széles hangszerskálát, hogy előadásaikban mindig mással keltik a muzsikát, mert itt csak gitár szerepelt, amit a játéktér oldalára szorult Kaczvinszky Zsolt rendületlenül pengetett, viszont az, hogy szétzenélte az előadást, zavaróan hatott.

Trebla, a bárány (A képek forrása: Gyermekszínházi Szemle)

Ezzel szemben az Apró Színház produkciója vizuális és auditív élménynek sem volt utolsó. (Hatásmechanizmusához valószínűleg hozzátartozott, hogy bár a nagyszínpadra került, erősen leszűkítették a teret.) A karperecek és apró csengettyűk, a felaggatott fémlevelek és lábosok csengtek-bongtak, a cigány dalok és táncok, a tradicionális indiai táncmozdulatok és a jelnyelvi gesztusok egészen különössé tették a két cigány meséből készült Trebla, a bárányt. Mivel egyik történetet sem ismerem, feltételezem, hogy az egyik az ördög által bosszúból Trebla báránnyá varázsolt háromgyerekes, szegény, elüldözött Kék királynéról szólt, aki a tiltott víz megivása után visszaváltozik, ám ételük-italuk nem marad, de almafa képében táplálni tudja lányait, a másik pedig a jóképű, gazdag legény alakjában megjelenő ördög elcsábította lányról. (A kettő összegyúrása időrendileg mást eredményezett: a csábítás után lett az anyából almafa.)

Egyértelmű, ki a rossz, ki a jó, az ördög megbűnhődik gaztetteiért, a három szegény lány jóllakhat az almából, a mama is tulajdonképpen velük maradt, mert az almafa tud altatódalt énekelni, a gyerekek tehát nyugodt lélekkel távozhatnak. A néző együtt varázsolhat, sőt tapsrend helyett akár együtt is táncolhat az előadókkal. (Nem tudni, hogy a vásárlásra felkínált nyakláncot valóban eladnák-e, mert a Takács Katalin fővédnök kínálta pénz sajnos kiesett a játszók látóköréből.) Vidovszky György és a társulat vállalása az, hogy a gyerekek megfigyelhetik: „a főhős a gonosszal való küzdelem során milyen akadályokba ütközhet és hogyan küzdi le azokat”, illetve törekszenek a „különböző kultúrák autentikus hagyományaiból merítve egyedi formanyelv kialakítására”. Ha ezek egy checklisten szerepelnének, mindkét sorhoz a teljesítés pipája kerülne.