Ludibundus

A Marczibányi teraszán a klasszikus vásári játékokat megidéző, színpompás Ludibundus reneszánsz játszótér nyújtózkodik, melynek Boráros Szilárd a tervezője és a MárkusZínház a házigazdája. A gyerekek számtalan játék közül választhatnak: van dobójáték, melyben egy ötfejű sárkány a célpont, speciális „horgászat”, melynek lényege, hogy egy-egy akasztós végű bottal apró lovagokat halásszanak le, és paripára ültessék őket, de akad a játszótéren egy kócos sörényű, nagyobbacska hintaló is, amire a gyerekek maguk is felpattanhatnak, sőt aki arra vágyik, azt királlyá koronázzák. A kedvenc játékom egy aprócska „csillagvizsgáló”: az égnek meredő, kaleidoszkópszerű szerkentyű távcsőként működik, melyben a felhőkkel pamacsolt égbolt tükröződik sokszorosan.

A Tintaló Társulás Zsiga föstő fest című darabja, Rumi Zsófia, Sipos Katalin, Sisak Péter és Badacsonyi Angéla munkája ragyogó, egyszemélyes miniatűr, melyben Lázár Ervin-meséket fűztek egymás mellé. A színekkel kapcsolatos meséket Badacsonyi Angéla szövi össze, egy jókora és – a címadó, egyben az előadást keretező mese szellemében – egyre színpompásabbá váló mappát lapozgatva. Szerepe a klasszikus mesélőé, aki egy képeskönyvet forgat, csak éppen ő belenyúl a képekbe, és számtalan apró textilbábbal is zsonglőrködik mesélés közben.

Zsiga föstő fest

Megtudjuk, hogy Zsiga föstő felesége fellázad a fehér szín monotóniája ellen, hogy a kék és sárga addig balhézik, míg végül összefolynak, hogy Varga Julcsa szemének kékjét számtalan virág irigyli, vagy hogy az önbizalomhiányos feketerigó hányféle festékkel mázoltatja be magát feleslegesen, míg barátra lel. Az előadás egyetlen hibája, hogy a címadó mesét nemigen lehet túlszárnyalni, hiszen a választott formába ez illeszkedik a legideálisabban, így viszont kérdésessé válik, hogy mivégre a teljes mesefolyam, ha nem éri el ugyanezt a színvonalat. Ez azonban legfeljebb kukacoskodás, hiszen az előadás harmonikus és élvezetes, és sokat segít abban, hogy Lázár Ervin meséit egy újabb generáció is megszeresse.

A Ciróka Bábszínház A rút kiskacsájának díszlete minimalizmusa ellenére megnyerően látványos: egy földig érő, élénk színű csíkokból összeálló, vibráló, mégis egységes felület előtt jelennek meg a figurák, egy baromfiudvar színpompás lakói. A szereplők már az előadáson belül bújnak bele az adott figura bőrébe, úgy, hogy szinte eltűnnek a ruhájukra applikált harsány bábok mögött. Kivétel a rút kiskacsát mozgató Szabó Balázs, aki nemcsak a testével dolgozik, hanem arcjátékot is használ. A baromfiudvar lakói közül Fodor Viola tervező egyik műremekét, a hisztérikus nagyasszonyként tündöklő pulykát mindenképpen érdemes megemlíteni: valódi díva portréja körvonalazódik.

Andersen nem szelíd szerző, néhány ponton egzisztencialista horrorba is hajlik az előadás, egy kisgyerek hangosan zokogni kezd, teljesen jogosan: már miért kéne csendben tűrnie, hogy valakit ilyen változatos eszközökkel kínoznak? Kuthy Ágnes rendezésében, Zalán Tibor átiratában a mese antidiszkriminációs kiáltvánnyá lényegül át, jó néhány aktualizált momentummal, a vadgácsérok például lopni tanítják a rút kiskacsát, vadászok helyett rendőrök végeznek velük, az öregasszony helyét meg egy óriásrobot által irányított, hipermodern keltetőállomás veszi át. Az egyes jelenetek néha lelassulnak, a zárókép pedig szó szerint zötyög, de ez nyilván csak technikai malőr. Sok jó pillanata van az előadásnak, és bár valahogy leül a dolog, ez minimális dramaturgiai sebészettel orvosolható lenne.      

Dido és Pauline

A pécsi Teatrino Kisszínpad Dido és Pauline című darabját másodszor láttam, de a Kecskeméti Bábfesztivál óta annyit változott a díszlet, hogy mindenképpen érdemes volt megnéznem újra. A szereplők – Schneider Jankó és Gelencsér Tünde – kiszabadultak abból a dobozkából, melyben az eredeti verzióban szorongtak, így viszont csupán Ludvig Ákos festménye mellett és egy barnás, festékfoltokkal pöttyözött háttér előtt játszanak, egy-egy bábot mozgatva. A két bábot, a festő kisfiúkori alteregóját és képzelt barátnőjét, Pauline-t Bartal Kiss Rita készítette, a darabot Szabó Attila írta és rendezte, Gulácsy Lajos ihlette.

A kifejezetten szövegcentrikus darabban két nyelvi réteg keveredik: egy kicsit affektáló, modoros, lírai, nosztalgikus rész, és egy pimasz, infantilis humorú, a gyerekek gondolkodását ügyesen visszaadó, jóval élénkebb és élőbb szöveg. Furcsa módon első alkalommal a festő ábrándos visszaemlékezése, míg másodszor a visszatérő gyerekkori élmények tűnnek hangsúlyosabbnak, s így bár kezdetben azt hittem, hogy a szentimentális előadás a gyerekek számára kevéssé élvezhető, most éppen az tűnik fel, hogy a kicsik fetrengenek a röhögéstől a nekik szánt poénokon. Az én ízlésemnek ugyan kicsit sok a pisi-kaki móka és a hangyaölés, és a nagyszerű Schneider Jankó is szokatlanul édeskés itt, az viszont jelent valamit, hogy az előadás végén három sornyi gyerek ugrik fel, hogy meglesse Pauline pálcikaember-képmását.  

A 3 kismalac és a farkasok (A képek forrása: Gyermekszínházi Szemle)

A szövegközpontú előadás után a másik véglet: Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó rendezésében kizárólag a látvány dominál. A Bóbita Bábszínház A 3 kismalac és a farkasok című előadását meghatározza Takács Mari grafikus munkája, akit sokan nagyszerű meseillusztrátorként ismernek, itt pedig látványtervezőként debütál. Az általa tervezett világ friss és szellemes, teljesen eltér a szokásos bábszínházi konvencióktól annak ellenére, hogy az előadás bábtervezője, Bódiné Kövecses Anna és díszlettervezője, Nagy Kovács Géza hagyományos formákra, paravánra és kesztyűsbábokra adaptálta a terveket.

Az erőteljes színű, torzított mértani formákból összeálló díszlet, és a meghökkentő alakú, groteszk, töpszli, tátogó szájú malackabábok vizuális humora átütő és nagyon eredeti. Viszont az a minimalista, roncsolt szöveg, ami az előadást kíséri, nem feltétlenül szerencsés, az előadók – Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó – szinte kizárólag csupán mulatságos hanghatásokkal kísérik a mesét, a szöveg helyét Ágoston Béla zenéje veszi át, melyre ezáltal a dramaturgiai funkciók is áthárulnak. És bár nem ártana néhány épkézláb mondat az előadásba, mégis tetszik, hogy rendkívül virgoncak a bábok – szombaton egyébként ez az egyetlen olyan előadás, amiben a bábosok végig takarásban vannak, és kizárólag a bábokkal kommunikálnak –, és az alkotók sokat tesznek azért, hogy a gyerekközönséget valóban korszerű vizuális ingerek érjék a bábszínházban is.

Rettentő görög vitéz. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Stúdió „K” Zalán Tibor Rettentő görög vitézével érkezett, Fodor Tamás rendezésével. Az első benyomás: elbűvöl a szöveg játékossága és szemtelen humora. A következő impresszió: ugyanez a humor ott vibrál nemcsak minden játszóban, hanem minden egyes bábban is (tervezők: Németh Ilona és Bodor Kata), így a kamasz Thészeusz rongylábú, flegma figurájában, Periphétész, a bunkós ember nyershús-szerű otrombaságában vagy az alvilági vérengző teknősbéka mikroszkopikus méreteiben. A zene és a figurák mozgatása is szellemes, a Nagypál Gábor által életre keltett pimasz kis hős például csípőrázásokkal melegít be, mielőtt rafináltan elteszi láb alól ellenségeit. Élénk, humoros, eredeti, könnyed, minden ízében igényes előadás.