Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÁLTIG ELSŐ SZEMÉLYBEN

Bartók Béla: Gyermek- és női karok / Bartók Új Sorozat 23., Kórusművek 2.
2009. máj. 10.
Bartók 1935-ben komponált, nyolc füzetbe rendezett 27 kórusából egy-egy darab még csak-csak elhangzik a pódiumon, ám teljes egészében ez egyike a legritkábban előadott műveinek. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Hogy Bartók legjelentősebb a capella kórusműve raritásnak számít manapság, annak egyik oka feltehetően a magyarországi kóruskultúra hanyatlása. Mert noha manapság is számos kórus működik különféle szerveződési formákban, mozgalomról már régóta nem beszélhetünk. Hogy ez részben üdvös, avagy kárhoztatandó jelenség, azon nyilván hosszasan lehetne vitatkozni, de természetesen nem e rövid beszámoló keretében. Mindenesetre a kórusmozgalom virágzása már a maga idejében, azaz a harmincas években sem volt tökéletesen problémamentes. 1976-ban harmadszor megjelent Bartók-monográfiájában Ujfalussy József egyértelműen fogalmaz, és bár retorikáját némi kényszerű (?) „tudszocos” hangütés árnyalja, ítélete meglehetősen pontosnak nevezhető: „Egy nagy forradalmi korszak (ugyan, mikor volt ilyesmi Magyarországon? – kérdezheti a mostani recenzens) elvetélt reményei változtak át politikai kényszerből hatalmas nemzetnevelő programmá a Kodály tanítása köré szerveződő énekkari fellendülésben. (…) A benne résztvevők nagy tömegének politikai iskolázatlansága azonban a fasizmus veszélyét is szívesen egyszerűsítette nemzeti és művelődési ártalommá, és reformkori buzgalommal szegezett nacionalizmust a nacionalizmus ellen.”

Bartók Béla
Bartók Béla

Kodály természetesen nagy cikkben üdvözölte Bartókot a kórusművek megjelenésekor, 1936-ban, úgy látva, hogy az eddig minden mozgalmat meglehetősen távolról figyelő és minden szerveződésen kívülálló, művészi kérdésekben végzetesen individualista pályatársában elkötelezett szövetségest lelhet: „A magyar gyermek még nem tudja, hogy életre kiható ajándékot kapott 1936 karácsonyára. De tudják mindazok, akik a magyar gyermeket olyan világba akarnák elvezetni, ahol tisztább a levegő, kékebb az ég, melegebb a nap. Akiknek régi óhajtásuk teljesül azzal, hogy Bartók is közéjük áll.”  Kodály tévedett, Bartók ezúttal sem állt be semmiféle mozgalom elkötelezett tagjai közé, a továbbiakban már nem publikált kórusműveket, és kardalaiban a magyar gyermek sem kapott életre kiható ajándékot tőle.

Mindamellett mégis a pedagógiai célzat lehetett az egyik ok, ami miatt Bartók olyan hatalmas dimenziójú művek tőszomszédságában fogalmazta – összes erényével együtt mégis csak kisebb összefüggésbe ágyazható – 27 kórusát, mint a Zene… vagy az 5. vonósnégyes. Ne feledjük, nagyjából ekkoriban zárta le a Mikrokosmost is, oktató jellegű műveinek legnagyobbikát. Bartók mintha betakarításra készült volna a harmincas évek közepén, és ennek egyik jele lehetett a pedagógiai indíttatású művek végső alakba öntése. De míg a Mikrokosmos egyértelműen és mindig is könnyedén illeszkedett bele a zenei nevelésbe, a most CD-n kiadott kórusművek (közülük az első tizenöt gyerekkórusra íródott) már nemigen találják itt a helyüket – a szocializmus bukása egyben a már egyébként is bizonytalan lábakon álló kórusmozgalom végső összeomlását is jelentette.

Maga a zene persze az érett Bartók tökéletesen kidolgozott stílusának egyik megkapó, minden fölösleges dísztől megszabadult, szinte magától értetődően harmonikus monumentuma. De persze távol áll Kodálytól, mindjárt azért, mivel karaiban Bartók kevésbé dramatikus, mint Kodály, noha persze a Cipósütés vagy a Lánycsúfoló és a Leánykérő már a szövegében is jelenetet ábrázol. Ám a legfeltűnőbb mozzanat, hogy pályatársával ellentétben Bartók nem elsősorban a közösség hangját szólaltatja meg ezekben a nagyobb előadói közösségre komponált darabokban. Bartóknál a közösségi, tökéletesen affirmatív, naiv népi hang mellé épp ily nagy erővel csatlakozik a kételkedés, az elbizonytalanodás egyéni szólama, a szubjektum magányos öröme vagy panasza. A Senkim a világon, a Ne hagyj itt, a Bánat, vagy a varázslatosan kromatikus kánon, a Meghalok Csurgóért egyértelműen a magány hangját szólaltatja meg szívszorítóan; és talán nem követünk el bárdolatlanságot, ha feltételezzük, hogy a végtelenül szemérmes, a szerelemről (a színpadi művek egészen kivételesek e tekintetben) szinte tüntetően hallgató zeneszerző éppen ezekben a részben gyermekeknek szóló, népi szövegekre írt énekekben mondta el legmélyebb szerelmi vallomásait.

A darabokat a Cantemus Gyermekkar (1-14.), illetve a Pro Musica Leánykar (15-27.) szólaltatja meg Szabó Dénes vezényletével, szépen, tisztán, ízléssel, finoman, odaadóan, meleg bensőségességgel, olykor kedves humorral, máskor megható szomorúsággal, minden pillanatban a tárgy iránti szeretettől áthatva. Egyszóval anyanyelvi zeneiséggel. Hogy ez sajnos már kissé elfelejtett anyanyelv, arról Bartók és ezek a nagyszerű muzsikusok tehetnek a legkevésbé.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek