 Pegazus Rhyton (Keleti Művészetek Állami Múzeuma, Moszkva Fotó: Jevgenij Zseltov) |
„Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak…” – a Nemzeti Múzeum lépcsején egykönnyen eszünkbe juthat a forradalmi érdekű Petőfi-vers sorpárja, s alkalmasint az egykorvolt szkíta előkelőségek is valahogy ilyesformán tervezhették haló poraik tiszteletét, mielőtt gondosan megépített, olykor egészen grandiózus halomsírjaikba (kurgán) nyugodni tértek. Ámde csalatkozniuk kellett, hiszen a civilizált antik világ számára oly csodálnivalón idegennek tetsző lovasnomád kultúrájuk bő két ezredéve letűnt, temetkezési helyeiket pedig nem a kegyeletes utódok, hanem közönséges sírrablók, majd lelkes régiségbúvárok és profi archeológusok látogatták. E két utóbbi csoport mindazonáltal mégiscsak sokat tett azért, hogy a kora vaskor kezdetén, az eurázsiai sztyeppe övezetben feltűnt szkíták és társaik, a sza(u)r(o)maták, a szakák, s más, a külvilág szemében a szkítákkal rokon/azonos népek emléke fennmaradjon. Így a Nemzeti Múzeum József nádor termeiben több ország közgyűjteményeinek együttműködése révén most mi, a szkíta eredettel a középkor óta rendre kacérkodó (ráadásul nem egy középkori forrásban ugyancsak szkítaként azonosított) magyarok nyerhetünk a lehetőségig teljes képet a szkíta típusú eurázsiai nomád műveltség (i. e. VIII-III. század) tárgyi kultúrájáról.
 Szarvasfej (Keleti Népek Művészetének Állami Múzeuma, Moszkva Fotó: Jevgenij Zseltov) |
Az időszaki kiállítás területére lépve Csernák János férfias orgánuma fogadja a látogatót: a „történetírás atyjának”, Hérodotosznak művéből hallhatni tőle a szkítákra vonatkozó részleteket. A falakon ugyancsak számos Hérodotosz-passzus olvasható, s e megoldás roppant kézenfekvő, hiszen mindmáig az ő történeti munkájának IV. könyve számít a legkiadósabb írott forrásnak, amely a szkítákról tudósítja a kandi utókort. Szól eredetükről, harci szokásaikról, vérivásról és skalpolásról, jóslásaikról és istentiszteleteikről, ám a legrészletesebben a perzsákkal szemben viselt nagy honvédő háborújukról mesél, amikor is sikerrel kényszerítették meghátrálásra a perzsa nagykirályt, az eladdig győzhetetlen I. Dareioszt.
 Az ún. mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (A képek forrása: www.mnm.hu) |
Hérodotosz – a szkíták hajdankoráról írván – az égből aláhulló aranytárgyakat említett, mi azonban a föld, közelebbről a szkíta királyok és kiskirályok halomsírjainak mélyéről előkerült nemesfémtárgyakat szemlélhetünk a tárlókban. A moszkvai Keleti Népek Művészetének Állami Múzeuma gazdag gyűjteményéből kikölcsönözve például ideiglenesen ehelyütt állomásozik az Aul Uljapban pár évtizede előásott pegazus formájú ezüst-arany ivókürt (rhyton), míg a romániai, al-dunai, dobrudzsai leletek között egy fantasztikus állatot mintázó, a ma már Lengyelországhoz tartozó Vettersfeldből pedig egy halformájú aranyveret látható – sok egyéb tárgy mellett – a kiállításon. A legkülönfélébb állatfigurák, kacsák, nyulak és szarvasok mellett azután idővel megjelentek az ábrázolások között a görög mitológia alakjai is: például a szfinx, vagy éppenséggel Herkules és a nemeai oroszlán küzdelme. S persze feltűntek a görög kerámiák és más luxuscikkek is – jeléül annak, hogy a hellén hatás és vonzerő alól mind kevésbé tudta, s könnyen meglehet, hogy tán nem is kívánta kivonni magát az elkényelmesedő, hanyatlásnak indult szkíta uralkodó osztály.
S persze a derék ókori lovasnomádok Kárpát-medencei jelenlétének bizonyságaképp, szkíta kincseket a Nemzeti Múzeum saját birtokában is tudhat, amint arról a két nevezetes aranyszarvas (a mezőkeresztes-zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni – mindkét lelet a múlt század húszas éveiben került felszínre), vagy akár az „ártándi fejedelem” diadémja is fényesen tanúskodhat. Aminthogy erről árulkodik az alig pár éve, egész pontosan 2007-ben Bátaszéken fellelt agyag pecsételő is, melyet már a kiállítás utolsó méterein vehetünk szemügyre. Alighanem van még keresnivalónk!
A kiállítás 2009. május 31-ig látogatható.