Megint egy kulturális intézmény romjain ünnepelünk, igaz, nem túl sokan, de vidáman. A kortárs tánc világához közeli előadót hívtak a megnyitásra: az Ágens társulat Jazznők című koncertműsorával indul az este. Ágensék amolyan ’minden jó, ha a vége jó’ programot sütnek el a legelején a táncpékségben. Két éve van műsoron a performer, színházcsináló és énekes dzsessz programja. A programot a Picasso kalandjai című filmből a híres finn betétdallal dúsítja, amely köztudomásúan egy halrecept megzenésített verziója. Maga az egész műsor is könnyebben emészthető, poposabb, mint Ágens operái, a csapata is képzett, ugyanakkor független produkciókban magukat szívesen kipróbáló zenészekből áll. Mindenki, a csak büfézni érkezők is jól érzik tehát magukat.

Rövid szünet után egy hosszabb táncdokufilmet vetítenek. Juhász Zsoltnak, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetőjének a társulat 50. jubileumára készített Múltidézés 1957-2007 című alkotása pereg a kis moziteremben. Meglepő és örömteli, hogy a hagyományt legalább annyira őrző, mint újítani kész néptánctársulatról is bekerülhetett film az egyébként avantgarde illetve kísérleti alkotások közé. Hagyományos dokumentumfilmes tematikával dolgozik Juhász: interjúkat látunk az együttes vezető tagjaival. Ezek táncos önvallomások, meglehetősen emelkedettek is, aztán képeket nézünk a próbákról és a Műpa-beli előadásról, amelyre éppen készülnek, és aminek a történetét az együttes históriájával együtt meséli el a film. Időnként felkiáltójelekként tűnnek fel az interjúalanyoktól kiemelt idézetek – mintha egy néptáncügyi kiáltványt olvasnánk. A saját háztájival korrekten elfogult, önbüszkeséggel és szeretettel készült alkotás.

Aztán hirtelen ugrás a kiforratlan, hazai modern táncfilm területére. A tavalyi EDIT fesztiválra, az NKA pályázatára készült filmeket lehet többnyire újranézni, ami nem baj, mert anno a Toldi moziban a vetítés minősége hagyott kívánnivalókat maga után. Itt semmi gond a technikával, viszont a filmek között egy kísértetalak tér vissza. Egy fehér combú táncos kalimpál a sötétben minden vetítés után, mintha csak a fehér zajból született volna az egész jelenet, és elgondolkodom, hogy vajon csak én látom-e a tánc szellemét, vagy a gépésznek van annyi humorérzéke, hogy felkeltse az alvó recenzensek lelkiismeretét…

A Duda Éva Aréna című darabjából készült filmverziót már előzőleg is kedveltem, erősen emlékeztet Wim Wandekeybus terepen, természetes környezetben játszódó táncfilmjeire. Egy fiktív törzs tagjainak interakcióit látjuk a kecses, intelligens, jól megkomponált alkotásban. Ami ráadásul több az előadásnál: nem vászonra erőlködött koreográfia, hanem valóban filmre álmodott változat. Talán ez az alkotás közelít a magyar blokkból a leginkább a nehezen meghatározható műfajról alkotott elképzeléseimhez.

Fehér Ferenc Amper & Juice című filmje nulla költségvetésű vidám játék. Simon Juditot és Fehér Ferencet látjuk fürdőkádban, csempék és zuhanyrózsák között. Test és anyag érintkezése, Fehér lenyűgöző, animális mozdulatai itt is úgy hívják fel magukra a figyelmet, akár a színpadon – a humorforrás a mozdulatok felgyorsított változata. Valóban olyan a táncos, mint egy vergődő krokodil a falon. A vágás ritmusa a fekete-fehér alkotásnak a korai hetvenes évek kísérleti filmjeinek hangulatát kölcsönzi.

Czétényi László Nyom című vizsgafilmje újdonság: alapvetően a ’táncosnő férfi szemmel’ típusú, mégis formabontó alkotás. Benne Kovács Kata táncol, vonaglik szólót, különböző tárgyakkal, dobozokkal, rúzsokkal, szempillafestékkel kerül kontaktusba, és közben kissé érthetetlen, hogy mire fel ez a furcsa rituális izé. Az operatőri munka viszont kifogástalan: a képek élesek és szépen komponáltak.

Gaál Mariann Barbakánját is láttam már az EDIT-en, és akkor is úgy gondoltam, hogy a zenei megszerkesztettség, a színek, a hirtelen vágások a film fő erényei, ami akár egy várfalmászó cipő reklámja is lehetne. Az előretolt kapuerődben játszódó darab két szereplője a „befelé táncoló” Réti Anna és a „kifelé táncoló” Domokos Flóra. Mindketten kiváló táncosok, ám a tánctudásukra épít a legkevésbé a film, sőt visszafogja őket, ennek pedig némi negatív feszültségkeltő ereje van.

 

Egzotikus ajándék az El Kazovszkijnak ajánlott Yantra. Tót Tamás filmje Bittner Meenakshi Dóra dél-indiai táncát rögzíti. Először egy szoknya redőit látjuk leomlani – mintha egy katedrális aranyozott, boltíves kapuját néznénk, ahonnan eljutunk a legbelső szentélyig. Sokszor csak részleteket látunk, a szakrális táncoknál különös jelentőséggel bíró szemmozgást, a szemöldök rándulását, aztán egy felkar vagy egy ékszer tűnik fel. A táncos a biztos tudás birtokában van, a mozdulatain kívül a tabla pergése, a szitár hangjai vezetik a néző tekintetét. Az ünnepi pillanatok végül mágikus jelekbe tűnnek át. A tánc világnapjához igazán méltó ünneplés, mielőtt megkezdődik a teljes őrület.

Mert az utolsó, Új-Zélandból importált négy film igazi kitekintés a vérbeli táncfilm világa felé. Mándy Ildikónak, a kontakt tánc egyik hazai gyámanyukájának, egyben a fesztivál szervezőjének egykori munkatársától és barátjától látunk filmeket. Shona McCullagh többek között az Új-Zélandon forgatott A gyűrűk ura koreográfusa, s a fantasy területére tett kiruccanásának nyomai fellelhetők költői, ugyanakkor forradalmian infantilis szemlélettel készített, profi alkotásain.

A speciális effektek szó szerint is elemelik a földről a táncosait. A Break című családtörténet például egy farmon élő, háromtagú, repülő család története. Életük csupa elrugaszkodás: fejen állnak a reggeliző asztalon és a levegőben bukfenceznek, ha kedvük úgy tartja. A Fly című filmetűd egy Ikarosz-parafrázis: az apa nem engedi, majd elröpteti a tenger felett egyszülött, angyalszárnyakkal felszerelt fiát. Teljesen szürreális a tabudöntögető Hurtle. Sokkoló a felütés: egy apácának öltözött izmos, fekete férfi felébred kolostori szobájában és tombol egyet a megfeszített Krisztus előtt, majd felöltözik és a szomszéd szobában lakó társnőjével versenyezve tánclépésben indul a zárdafolyosón a toalett felé. Itt kezdődik a megkönnyebbülésért való küzdelem, eszement tempóban, aztán elképesztő helyeken járunk, vonaton, legelőn, végül a tengerparti sziklán álló, örökkévaló budinál. Az utolsó film, a Mondo Nuovo formalista alkotás, kaleidoszkóp az emberi testrészekről, afféle balettba öntött Rorschach-teszt: a táncoló, csonkolt emberdarabok önmagukban szépek.

A vetítést lazító zenés program helyett Mándy Ildikó vezette kerekasztalbeszélgetés követi, melyen a magyar alkotók beszélnek a filmkészítés nehézségeiről, de valahogy mégis szívesebben hallgatnék egy McCullagh-workshopot. Nem bírok visszatérni a fantáziából a rögvalóságba, nem akarok a kultúrából való pénzkivonásokra és a rosszul felhasznált támogatásokra gondolni, inkább távozom, és elindulok a Duna felé. Talán sikerül felrepülni valahol a híd közepén.

Kapcsolódó cikkünk:
sisso: EDIT újratöltve / Friss MuNKA – EDIT 2008, Budapesti Őszi Fesztivál