 Kovács Lehel a filmben |
Sokat, de nem eleget: igaz, hogy a minőségi mozikból vett tekintélyes mennyiségű idézet és utalás sokszor alig vagy egyáltalán nem köthető konkrét előképhez, a nagy egész mégis rendkívül, mondhatni túlságosan is ismerős. (Tarantino és Woody Allen nevét Till Attila emlegette a sajtóvetítés utáni, moderált beszélgetésnek nevezett szerencsétlenkedés keretében, de a Harcosok klubja vagy Lars von Trier Idiótákja is felidéződött bizonyos jeleneteknél.) Összességében a film készítői az unásig kitaposott utat választották, ahelyett, hogy elkalandoztak volna új irányokba, meghatározó filmélményeik iskolás, olykor dadogós felmondása helyett igazolták volna, hogy van a szokatlan (vagy legalábbis annak tűnő) témával, a pánikbetegséggel kapcsolatban érdemi mondanivalójuk. Till Attila elképzelése szerint feltehetőleg ez amolyan „veled nevetek, nem rajtad nevetek”-típusú mozi lett volna, de ahhoz sokkal bátrabbnak kellett volna lennie. Bemutatkozó rendezése kipróbált patronokat durrogtató, bár helyenként kétségkívül szórakoztató munka.
 Gubík Ági |
Köszönhető ez részben az ügyesen összerakott, szintén Till jegyezte forgatókönyvnek. Ügyességen itt egyrészt a megpendített témák és helyzetek gyors és fájdalommentes megoldását értjük, másrészt a röpke jelenetek erejéig főszereplőknek látszó, haloványan felskiccelt karakterek kizárólag bevett sémák segítségével történő ábrázolását. A bátorság és önálló gondolkodás még oly csekély jelét sem tanúsító moziban az a leginkább bosszantó, hogy mintha hajlamos lenne önmagát korunk önsajnáló, depresszióba és pánikbetegségbe menekülő álhősei elé görbe tükröt állító, fontos műként látni. A valóságban azonban csupán klisék, elsőfilmestől valóban szokatlan precizitással egymás mellé szerkesztett sorozatát látjuk.
Viszonylag hosszú idő telik el, míg az egymástól látszólag független, videóklip hosszúságú jelenetek megtalálják egymással a kapcsolatot – a sok elhallgatás, a váratlanul megszakadó történetkék megint csak régi recept alapján tartják ébren a nézői figyelmet. A Pánik Klinika trendin steril épületében alighanem a film minden szereplőjére ráférne egy kiadós kezelés, bár közülük csak egy választja a köpőkübli és a szalmabálák fémjelezte, nem is annyira rögös utat a ripsz-ropsz bekövetkező gyógyuláshoz.
 Thuróczy Szabolcs és Kovács Lehel |
A gazdag és sikeres üzletasszony, Zsuzsi (Gubík Ági) életében látszólag ugyan minden rendben van, de mióta egy teátrális jelenet keretében elhagyta a barátja (Kolovratnik Krisztián), úgy érzi, hogy megbillent a féltve őrzött egyensúly. Zsuzsi magányos, szótlan öccse (Valcz Péter) súlyosabb eset: szerinte anyjukat, sok más földi sorstársához hasonlóan, szörnyek rabolták el és cserélték ki. A megoldás a testrabló elleni pisztolyos rajtaütés lehet, melynek precíz végrehajtásában segítségére van szeretnivalóan kelekótya barátnője (Stefanovics Angéla). A szörnynek vizionált anya persze valójában nem több jómódú, unatkozó háziasszonynál (Bánsági Ildikó), aki élete szürke egyhangúságát enyhítendő olykor kihívja a tűzoltókat egy közös kávézás és fényképezkedés erejéig, máskor meg barátnőjével (Egri Márta) indul beszerző körútra a szexshopba. Utóbbinak a lánya (Ónodi Eszter) betegesen aggódik csecsemője testi épségéért, de a szabadidejét alig használt vibrátorok szortírozásával töltő anyjától persze hiába vár segítséget. A buggyant kis csapat zászlóvivője lehetne a meleg identitásával filmhosszat birkózó rendőrpár két tagja (Thuróczy Szabolcs és Kovács Lehel).
 Bánsági Ildikó és a tűzoltók |
Egyszóval itt mindenki lökött. A sok kispályás, buggyant fazon mind-mind rendületlenül rója a maga kis köreit, ezek néha metszik egymást, de akkor is csak pillanatnyi időre, aztán minden megy tovább változatlanul. A színészek minden tőlük telhetőt megtesznek, ami azért is elismerésre méltó, mert a semmiből érkező, és ugyanoda tartó szereplőkkel meglehetősen mostohán bánt a forgatókönyvíró Till Attila. Schell Juditnak például biztosan nem ez lesz a Csak szex és más semmi óta várt nagy visszatérése a mozivászonra. Zsuzsi terapeutájának a szerepébe Schell ugyan belesűríti egy náci kiképzőtiszt minden erényét, valódi szerep híján azonban fájón egysíkú marad alakítása. Bíró Kriszta is többre képes annál, hogy a terapeuta irányítása alá tartozó csoport tagjaként ijedten pislogjon szemüvege mögül, de említhetnénk Ónodi Eszter anyafiguráját is, akinek kétségbeesett sóhajtozásban merül ki minden teendője a filmvásznon.
A filmkészítő Till Attila szemmel láthatólag a frappáns, jól elmondott történetben hisz. Ez persze inkább dicséretes tény, ám módszerének legnagyobb hátránya, hogy olykor irdatlan közhelyre ragadtatja a rendezőt. Például amikor a zárlatban egy Amerikába (!) tartó repülőgép segítségével mintegy varázsütésre szabadul meg összes szereplőjétől, s velük együtt azok minden vélt és valós félelmétől. Épp csak a tépázott felhőkön áttűző naplemente hiányzik.
Kapcsolódó cikkünk:
39. Magyar Filmszemle