 Akvarell szivárvány |
Egerházi Attila rövid opusza, az Akvarell szivárvány egyszerű térjátékon alapul. A négy táncosnő előbb szűk fénynégyzeteket lakik be absztrakt mozgással, majd hirtelen megszűnik e bezártság, kitágul a tér, s ritmustalan, neoklasszicizáló táncba kezdenek. A közös sodródás egy pontján a szereplők azonos kézmozdulatára visszatérnek a fénynégyszögek, s vele a bezáródás, a magány állapota. Többször kinyílik-becsukódik a világ, majd újabb kézjel és villany leolt – ez az ötlet akár el is vihetné a darabot, ám a két ellentétesen használni szándékozott mozgásblokk közül egyik sincs emlékezetes karakterrel fölruházva.
 Akvarell szivárvány |
A négy párhuzamos szóló megpróbál ugyan egyéni arculatot ölteni magára, de nem jut tovább a szándék felvetésénél, a kibontakozásnak szánt közös etapok pedig túlontúl konvencionálisak. Úgyhogy a cím és színlap sugallta (szín)skála („Az embernek megvan az a csodálatos képessége, hogy olykor színtelen napjaiban is képes színeket rajzolni képzeletből, szivárványokat az égre.”) még csak fel sem sejlik a horizonton.
 Frozen roses |
Egerházi másik egyfelvonásosa, a Frozen roses kezdőképében egy hosszú vörös leplet keresztben kihúznak a színről, mely halványvörös fény-nyomot hagy maga után, mintha vérezne. Aztán dekoratív párok jönnek-mennek, fekete dresszben és harisnyában a nők, fekete ingben-nadrágban a férfiak, és valami nagyon átlagos, mozdulatközhelyeket sorjázó neoklasszikus modorban igyekeznek harmóniába kerülni a zenével (Biber, Beethoven és Bach-átirat), s helyenként bizony egymással is, miközben (természetesen) az emberi kapcsolatok, közelebbről (természetesen) a szerelem bonyolult és kiismerhetetlen szövevényének kellene érzelmileg leképeződnie a nézőben.
A táncosok néha mint lovak dobbantanak, vagy rácsapnak a padlóra, ami nagyon modern gesztus, de az értelmét ez esetben igen nehéz lenne megfejteni. (Ráadásul Aleszja Popovát sem látom már közöttük, akinek színpadi jelenségéért eddig bármikor hajlandónak mutatkoztam a gödöllőieket megtekinteni.) Végül a darab kétharmadánál, az egymásnak kilincset adó páros és duplapáros variációk komfortos, szendergő unalmát megtörve, a klasszikus zenei mozaikot lesöpörve váratlanul be(lénk)csap a mennykő: fülsértő ipari recsegésre (hangmontázs: Árvai György) hátulról egy sikolyra tátott szájú nőtt vonszol be partnere a már látott vörös selyemlepelben átlósan a színpadon. Íme a virágba borult (élet)szerelem után a fagyott rózsa. Persze illene most e szívbe markoló drámát átélni, de nem megy – bosszúságot viszont sikerült okozni a művi hatásvadászattal. Az élet a színpadon amúgy tovább cirkulál: a görcsbe torzult nőt kivonszolják, a helyén pedig új kapcsolatok, új remények, új virágok nyílnak.
 Frozen roses. Fotó: Szkárossy Zsusa |
Talán nem is lehet pontosan belőni, szabályrendszert felállítani meg végképp lehetetlen, hogy mitől lesz valami modern, s mitől csak modernkedő. Mindenesetre Egerházi Attila munkája érzetre ez utóbbi pikszis felé csusszan. Mintha szakadék tátongana a többségében igencsak kockázatmentes és konzervatív balettanyag és az irányú törekvése közt, hogy mindezt valamicske átütően modern (!) mozgásdramaturgiai ellenponttal, vagy elvont díszletelemmel megfejelje. Arra már gondolni sem merek, hogy a két független alkotót, Kovács Gerzson Pétert (világítás) és Árvait (díszlet: hét óriási nylonzsák papírral kitömve és fölülről belógatva) mintegy a modernség igazolásaképp szerződteti produkcióihoz.
A harmadik darabot Mário Radačovský, a Szlovák Nemzeti Balett igazgatója, a Szlovák Nemzeti Színház művészeti vezetője készítette a társulat számára Vacsora címmel. Bár (mozgás)közhelyeket puffogtat ez is, de legalább nem feszíti túl a nagyotmondás, a művészieskedés lila kényszere. Vállaltan közönségbarát produkció.