Benkó Dixieland Band

Benkóék koncertje előtt az együttes vezetője, Benkó Sándor színpadra szólította a mérnökök s más műszaki értelmiségiek közös képviselőjét, Szabó Gábort, hogy mondjon pár szót arról, miért fontosak a műszaki dolgozók, és a megszólított, bár érezhetően zavarban volt, frappánsan megfogalmazta: ők azok, akiknek a munkája csak akkor látszik, ha baj van. Majd hozzátette, Benkóhoz hasonlóan ő sem búvalbélelt ember, szereti a mulatozást, és reméli, hogy ez a mai este nagy és jó mulatság lesz. Nem lett az, sajnos, holott ha valamihez, hát a nép szórakozatásához, megmozgatásához Benkóék nagyon értenek. Kissé lagymatag, helyenként unalmas lett a koncert, elsősorban nem is nekik, hanem a meghívott vendégeknek és a hatalmas Arénának betudhatóan: egy ekkora helyen nem érvényesült a muzsikájuk.

A Benkó Dixieland Bandet el tudnám képzelni egy jómódú diákegylet összejövetelén, jogászbálon, alagsori jazz kocsmában, a Cotton Clubban, egy orfeumban – de nem a Budapest Sportarénában! A hely túl nagy ennek az életöröméről, vitalitásáról is elhíresült bandának. Nem válik láthatóvá, s így nem is érvényesülhet, ahogy a zenészek mosolyognak, s nem csupán leblattolnak egy híres számot több ezredik alkalommal, hanem élvezik is azt játszani – élen az együttes vezetőjével. A kihangosítás elvesz a big band eredetiségéből, ízéből.

Szabadi Vilmos

Benkó, ahogy jó házigazdához illik, vendégeit szakmájuk, hangszerük legjobbjának mondta, mindenkit már-már lázasan dicsért, de a kedves vendégek közül csak néhányan hálálták meg a meleg szavakat valóban azokhoz méltó játékkal, énekkel. Nem tehetnénk szóvá, hogy nem fűtötte őket a bizonyítási vágy, hogy a fellépést hakninak tekintették – nem tekintették annak –, ám a meghívott előadók többsége legfeljebb csak tisztességesen helyt állt. Nem brillírozott, s végképp nem bizonyította, hogy még egy olyan, mint ő, nincs.

Az első előzenekar a Készenléti Rendőrség Zenekara, a Police Big Band volt. Ez a szabályos, tehát 19 tagú big band-formáció jól, de nem elég mérgesen, nem elég vehemensen adta a középgeneráció számára ismerős számokat. Mint vezetőjük elmondta, az együttes 82 éves, vagyis folytonosságot vállal a mindenkori rendőrzenekarokkal; tömegrendezvényeken nem az oszlatás, hanem a jókedv ébrentartása a feladatuk. Elhangzott egy Count Basie-szerzemény, Bicska Maxi dala, egy Henri Mancini-opusz – no nem a legismertebb, a Moon River -, mind könnyed és érthető modorban: az együttes valóban bálokra, szüreti mulatságokra való – esetükben nem kis túlzás volt azt állítani, hogy Európa legjobbjai lennének.

Az utánuk következő Hot Jazz Band viszont jobb műsort produkált, mint az est főszereplője. A két világháború közti magyar slágerek nem újraértelmezésével, hanem – micsoda posztmodern gesztus – kopírozásával szereztek nevet. Énekesük a régi rádiósztárok és kupléénekesek hanghordozásában adta elő most is Orlay Jenő és Fényes Szabolcs szerzeményeit. Legújabb lemezük – mely a legkevésbé sikerült – Louis Armstrong dalaira épít, ebből is adtak egy kis, nem megterhelő ízelítőt.

A Benkó Dixieland Band a Jazz Me Blues című számmal indított. Nagy Ignác harsonás énekelt néhány dalt: orgánuma kicsit mély volt e dalhoz is, s hozzá küzdött az angol idiómával. Bár az mind őt, mind a remek formában muzsikáló, megdöbbentő, de már hatvankilenc éves zenekarvezetőt is legyűrte. Benkó Sándor klarinétjátékában mindemellett semmi kivetnivalót nem találtam: nem erőltetett érdekes, meglepő futamokat, csak szépen énekelte a dalokat klarinétján. A legszebben talán a Frank Sinatra miatt ismerős Strangers in the Night című örökzöldet. Bár a vendégek is mind hasonló színvonalon játszottak volna!

Koós Réka

A legjobb magyar énekesnőként felkonferált Micheller Myrtill  kimondottan szürke volt és eléggé mísz: nem sikerült elandalítania a közönséget, a What a Difference a Day Made-el, sem feltüzelnie a Fly Me to the Moonnal. A Banchieri Énekegyüttes tagjai fáradtan és nem is pontosan énekeltek, ráadásul nagyon kitüremkedett az együttesből a szopránszólamot éneklő lány hangja; a nyíregyházi Cantemus Kórus pedig – ki tudja miért – erőtlen volt. Benkó László Szabadi Vilmost a Fesztiválzenekar szólamvezetőjeként mutatta be – a zenész szólt közbe, hogy ez tévedés, mire Benkó csak annyit mondott, mindegy végül is, mi vagy. Abból a szempontból igaza volt, hogy a Fesztiválzenekar és a Benkó Dixieland Band rajongótáborának valószínűleg nincs közös halmaza: de nem tagadom, nagyot nyeltem a hirtelen – zavarral magyarázható – kijelentés után.

Két emlékezetes fellépő működött együtt a Benkó Dixieland Banddel (pontosabban az abból formálódó trióval), egyikük a Piazzola-szerzeményt megszólaltató Szabadi volt, másikuk, meglepetésemre, Koós Réka, aki kulturáltan, Liza Minellit idéző átéltséggel, szenvedéllyel, kifejezetten érdekesen énekelte az After You’ve Gone-t. A mélypontokat se hallgassuk el: az egyik a teljesen felesleges, a táncot, a mulatságot megakasztó dob-párbaj volt, a másik pedig az operaénekesi babérokra törő Cotton Club Singers alapító (s időközben operaénekessé avanzsáló) László Boldizsár fellépése a La Danzában. A hanggal nem is volt baj: de annyira nem találta László Boldizsár a helyét se a zenében, se a színpadon, hogy végig úgy éreztem, neki ez az egész hacacáré, ez a jazztetés rettenetesen kínos.