“Neki írtak, játszottak, énekeltek, muzsikáltak vagy rendeztek, az ő tetszését akarták elnyerni, őt választották alkotótársul, vele vitatkoztak, őt akarták meggyőzni vagy követni, őt szerették volna ebben vagy abban fölülmúlni, az ő véleményére adtak, tőle vártak eligazítást, bíztatást, lökést avagy figyelmeztetést és féken tartást, az ő érdeklődésére, barátságára vagy szerepére vágytak.” Závada Pál írása (G. szemecsillogása) sommázza imígyen, egy szükségképp, sőt jellemzően túlzsúfolt mondatban, hányféle törekvés, vágy és vonzalom számára kínált igazodási pontot és támasztékot Fodor Géza, akinek váratlan halálával most a magyar kulturális élet legkülönfélébb rendű és rangú szereplői tömörülnek a gyász, a veszteségérzet szinte példa nélküli, mondhatni népfrontos közösségébe. A Holmi idei harmadik száma ezt, vagyis a gyászmunka még aligha bevégzett processzusát tárja a részvevő olvasó elé, aki maga is döbbenten mérheti fel Fodor jelenvoltának súlyát és értékét. 

Fodor Géza

Kornis Mihály sírbeszédétől Esterházy Péter emléksoraiig, Zsámbéki Gábortól Kocsis Zoltánon át Spiró Györgyig és Wilheim Andrásig, megannyi próbálkozás: kibeszélni a barát, a munkatárs, a „nagy néző, csodálatos olvasó és ihletett hallgató” (Kornis M. szavai) elvesztésének traumáját. A részben kétség kívül terapisztikus jellegű szövegek olvastán, nem csodálkozhatunk azon, hogy a gyász, ez a lehetetlen műfaj olykor megfekszi, s közhelyekkel (majd odaát folytatjuk a beszélgetést, már odafent hallgatja A varázsfuvolát, stb.), vagy épp az emlékező személyét túlságig előtérbe állító szakaszokkal terheli meg az őszinte tiszteletadás aktusát. Ez annál kevésbé meglepő, hiszen Fodor póztalanul munkás lényét, kivételes emberi minőségének, igényességének merő korszerűtlenségét körvonalazni, s hozzá méltó nyelvi regisztert találni, majd abban megmaradni – kemény próba, könnyen elvéthető feladat. S mint ilyen, jól illik Fodor Géza létezésének mérceállító, a másikat akarva-akaratlanul is önvizsgálatra késztető alapmódusához, melyet a rokon-barát-szerkesztőtárs, Várady Szabolcs számindító verse (F. G.) oly érzékletesen mutat fel:

„Elvesztettem életem tanúját,
ezután hanyagabbul fogok élni
(Plinius, a fiatalabb). 
Milyen szép! De nem mondhatom utána.
Én a szemedből olvastam ki, eddig,
hogy életem hanyag.” 

A búcsúírások, valamint az elhunyt kritikus-szerkesztői és dramaturg-színházcsinálói működésének dokumentumai (köztük Trencsényi Katalin tavaly áprilisban készült nagyszerű interjúja) mellett, az emlékszám több cikke, elemzése is Fodor szerteágazó munkásságának leginkább maradandó, hiszen nyomtatásban őrzött darabjaival, elsősorban két változatában is egylényegű Mozart-kötetével foglalkozik. S mert Fodor Géza életében emberi karakter és alkotói tevékenység, magatartás és világlátás ritka, már-már kivételes egységben állt, így ezek a dolgozatok is a filozófusi vértezetben megmutatkozó operatudós mentalitásának, humanista ethoszának jelen idejű érvényességét, folytathatóságát firtatják. Nem az emberi vagy tudósi hitelét, mert ahhoz nem férhet kétség, inkább értékállításainak, hűen őrzött eszméinek kurrens reménytelenségét, utópikus jellegét. Kis János és Radnóti Sándor remek írásai jószerint rekonstruálják számunkra Fodor szellemi fejlődésének útját, „lukácsista” indíttatását, gondolkodásának új irányait és váltig őrzött ideáit. Hogy ezek máig mily termékeny viták alapjául szolgálhatnak, az e folyóiratszámból is kitetszik, hisz A varázsfuvoláról megfogalmazott, az „ellenfelvilágosodás” interpretációs divatjával szembeszegülő értelmezése több dolgozat számára is témát kínált. Kis, Radnóti és Ludassy Mária az Érdemes-e visszavonni A varázsfuvolát? álláspontját árnyaló egyetértéssel, míg Heller Ágnes, s különösen Vajda Mihály élénk ellenkezéssel tárgyalja. Vajda ekképp kontrázza meg Fodor végkövetkeztetését (miszerint Mozart utolsó operája „a művészi tökéletesség szintjén töretlenül őrzi a felvilágosodás hitét”): „Egy tökéletes műalkotás a szememben ugyanis nemhogy nem terjeszt, nem is őriz hiteket. […] Egy világképet meggyőződésem szerint nem lehet tökéletes művészi formába önteni. Egy világképet csak látszatművészi formába lehet önteni, csakhogy az ily módon formába öntött mű nem műalkotás, s aztán végképp nem tökéletes.”

A vita tehát aligha tekinthető lezártnak, ám a megszólalásra oly illetékes személy részvételére immár nem számíthatunk, s ennek tragikumát leginkább talán Heller Ágnes – még Fodor életében megfogalmazott – írásának egyik bekezdészáró mondata érzékeltetheti az olvasóval: „Ajánlom Fodor Géza figyelmébe.”