A Bakelitben színre került Nemem avagy Hisztereotípiák című darabra az egyik szereplő – Jobbágy Bernadett – a társadalmi nemi szerepek kényszeréről szóló, kicsit didaktikus és naiv, de alapvetően mégis rokonszenves szabadverse hívogatja a nézőket, amely sajnos még mindig többet ígér, mint ami végül vár ránk. Ez általában fordítva szokott lenni: a táncosok többsége jobban táncol, mint versel.
Nemem avagy Hisztereotípiák (Forrás: Bakelit) |
Lakat Andrea darabja sztereotíp női szerepeket vonultat fel komótosan (apáca, anya, üzletasszony, stb.), majd felvázolja, hogyan hasonulnak végül mind a fogyasztói társadalom elvárásaihoz. Bárcsak léteznének itthon feminista koreográfusok olyan nagy tömegben, hogy nem kéne szomorkodni azért, ha egy-egy gyengébb alkotót keményebb kritikával illet az ember. De mivel nagyítóval kell keresni őket, nem rejthetem el csalódottságomat, hogy egy nagyon is fontos témáról szinte értékelhetetlen darab készült. Visszasírom Hód Adrienn Fészek című remekművét, de Ladjánszki Márta és Szabó Réka nagyszerű darabját, a Miféle gyöngédség című duettet is. Van igazság abban a közhelyben, hogy néha két igen között nagyobb a távolság, mint egy nem és egy igen között. Egy viszonylag kezdő koreográfustól és amatőr táncosaitól nem tökéletes remekművet vár az ember, csupán némi eredetiséget, egy-egy fontos pillanatot – a jelen esetben hiába.
A koreográfiának talán az az igazi rákfenéje, hogy szinte statikus: a térben elszórtan elhelyezkedő figurák többsége autisztikusan merül mindenféle kimódolt, karakterükhöz passzoló, sematikus tevékenységbe, miközben egyikük-másikuk mindig előtérbe kerül, és pár perces szólókban nyilvánul meg. Az üzletasszony rövid, feszes szoknyában, piros blúzban, nyakkendőben szeleteli elszántan a levegőt, merev arccal, perfekcionista hévvel, amikor pedig háttérben marad, folyton egy képzeletbeli számológépet pötyögtet. Az apáca stilizált imádkozással üti el az időt, majd reflektorfénybe kerülvén selyemhálóingben vonaglik. A háziasszony („anya”) egy szürke lebernyeget visel, és úgy tűnik, végig valami házimunkába merül, esetleg képzeletbeli gyermekére fókuszál.
A táncosnő (a színlap szerint talán ő a „gyermek”) élvetegen hentereg a földön, néha megfésülködik, amikor pedig reflektorfénybe kerül, balettcipőket húzva a kezére bábozgat. Az aerobic-edző („szuperhős”) végeredményben végig magában gimnasztikázik fegyelmezetten, csak néha ugrik oda egy-egy társához, hogy megtartsa. És persze van még egy Cosmo-lány, („szőke nő”), azaz minden bűn forrása, aki tucatnyi bevásárlószatyorral felszerelkezve pózol a háttérben, amikor pedig jelenése van, hisztérikus mozdulatokkal elhajítja a zacskókat, majd tűsarkú cipőket osztogat a többi nőnek, amiktől azok azonnal hasonulni kezdenek hozzá, és felveszik a női magazinokból ismert grimaszokat és gesztusokat. A végkifejlet sem más, mint egy nagy közös riszálás, melynek végén a lányok a fehérnemű-reklámok mintájára egy kupacba rendeződnek, és kihívóan pislognak.