 Jelenetképek |
Az 1973-ban alapított Cloud Gate Dance Theatre of Taiwan Lin Hwai-Min 2008-ban készült, világszerte nagy sikert aratott koreográfijával, a Moon Water című darabbal lépett fel a Táncfórumon a Művészetek Palotájában. Azzal a darabbal, melyet 2003-ban a New York Times vezető kritikusa, Anna Kisselgoff az év legjobb táncelőadásának nevezett. A zenei kíséret válogatás Bach Hat szvit csellóra című művéből, a minimalista, de látványos díszletet Austin Wang, a letisztult, hófehér, libegő jelmezeket Lin Ching-Ju tervezte. A Cloud Gate Dance Theatre of Taiwan társulata képzett, összeszokott és kifinomult táncoscsapat, és bár számomra az általuk képviselt, tökéletességre törekvő szépségkultusz konzervatívnak hat, és szinte már a giccshatárt súrolja, a táncosok mesterségbeli alázata, profizmusa minden tiszteletet megérdemel.
 |
A Moon Water cím a színlap tanulsága szerint egyrészt egy buddhista bölcsességre utal („A tükörben látott virágok és a vízben látott hold csak illúzió.”), másrészt pedig a tai chi-ban kívánt, ideális állapotot írja le („Az energia úgy áramlik, mint a víz, a szellem pedig úgy ragyog, mint a hold”). A Moon Water a fotósok álma: a puritán színpadtér, melyen kezdetben csak fehér festékszóróval felskiccelt körök látszanak, az előadás végére megtelik vízzel, így egy szépséges, tükröződő felületet képez, ráadásul a színpad hátsó falát fedő függöny is felgördül, ott szintén ezüstös fényű, elmosódó tükörfelület válik szabaddá, így minden alak négyszeresen tükröződik vissza. Különleges az az élmény, hogy a vizesen tükröződő padló miatt a testek, éppúgy, mint a fák, lefelé is folytatódnak, bár az már inkább felesleges esztétizálás, hogy a hátsó fal is visszaadja a szereplők képmását.
Speciális időkezelés jellemzi a Moon Watert: lassan áradó, egyenletes tempójú, csúcspontok nélküli, meditatív az egész darab, és mintha a végtelenségig lennének húzva az egyes jelenetek is. A rendkívül kimunkált, gyönyörű szólók és duettek mögött finoman háttérben maradó tánckar minden alkalommal lassan, méltóságteljesen vonul a színpadra, és úgy is hagyja el a teret. A kar többnyire egy tömbben marad – néhány üdítő kivételtől eltekintve – a táncosok indázó alakzatokat vesznek fel: mintha egy hatalmas növény gyökerei lennének.
A szereplők roppant zárkózottak, se érzelmek, se az erőfeszítés nem látszik rajtuk. Mégis, ez a hibátlan mozdulatokkal párosuló visszafogottság nem csupán maximalizmusról, hanem egy jóval koncentráltabb jelenlétről, önfegyelemről, befelé figyelésről is árulkodik, éppúgy, mint például a tai chi-ban, melynek egyes elemeit a koreográfus termékenyen építi bele a szólók, duettek anyagába.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Lin Hwai-Min nem akarja legyőzni a gravitációt, nem láttatja súlytalannak a testeket: viszonylag ritkák az emelések, ugrások. Itt nem a repülés illuzórikus vágyáról van szó, mint a balettben, hanem sokkal inkább a fent és lent (vagy éppen a valóság és illúzió) párhuzamos megéléséről, melyet valóban hatásosan erősít fel a tükröződő vízfelület. Olyan ez a tánc, mintha a testről nem venne tudomást, mintha kizárólag szellemi tartalmakat célozna, ebben rejlik ereje és árnyoldala egyaránt. Semmiféle esendőségnek, se testinek, se lelkinek nincs itt helye. Furcsa jelenség játszódik le: eltelünk ezzel a káprázatos szépséggel, és megunjuk, de ez korántsem biztos, hogy a koreográfus hibája, lehet, hogy nézői beidegződés, vagy egyszerűen temperamentum kérdése.