A kissé medvés külsejű Grigorij Szokolovról csakis Péterfy Jenő sorai juthatnak eszembe, melyeket Kemény Zsigmonddal kapcsolatban írt: „Vannak írók, kik műveikben minden tehetségöket kiadják, mint méh a fullánkját”. Mások művészetében van valami „szfinksz-szerű”. Péterfy szerint ők „olyan testekhez hasonlóak, akik nem átbocsátják a fényt, hanem magokba nyelik. Azért talányként állanak előttünk mindaddig, míg lelki szövetök finomabb szálait nem ismerjük.”

Grigorij Szokolov

Nos, immár hat éve folyik Szokolov lelki szálainak kibontása, és mégsem állíthatjuk, hogy sikerült alkatát megismernünk. Már fellépéseinek egyformaságában is van valami kísérteties elem. Szokolov valahogy nem változik, és ez ijesztő, hiszen ellentmond az emberi élet alapjainak. Miért mindig hat ráadást ad? Nem tudni. Hiszen a sikere alapján adhatna akár nyolcat is vagy játszhatna pitymallatig. De adhatna kettőt is mindössze. És mégsem, ő következetesen hatot ad. Ez a tökéletesen személytelen – vagy annak látszó – monotonitás megosztja persze a nézőket. Van, aki gépiességet emleget, ám egy levegővel azt is mondja, hogy Szokolovhoz hasonlítva minden más pianista gyenge – persze csak tisztán a manuális képességeket nézve. Akad olyan, aki beállítottnak érzi a spontaneitását; és van, aki a tökéletesen keresetlen közvetlenséget tartja nagyra benne. Van, aki szerint személytelensége tudatosan beállított póz, és akad, aki úgy érzi, Szokolovnál személyesebb hangot kevesen ütnek meg manapság a pódiumon. Játéka egyrészt parancsolóan azt sugallja: „így és csakis így, sehogyan sem másként!” Másrészt mégis nyitva hagyja a kérdést, miszerint előadása vajon nem csak egy végsőkig kidolgozott verzió a végtelenül sok változat közül? Nem tudom. Előadói modorában, színpadi viselkedésében érezni valami végzetesen orosz vonást, de hogy ez pontosan miben áll, azt ugyancsak nem tudnám megmondani. Szokolov a legsokrétűbb talány a ma előadói közül.

Magam úgy éreztem, hogy az estén teljesen azonosult a zeneszerzőkkel, ebben az esetben Beethovennel és Schuberttel. Két ritkán hallható szonátát játszott Beethoventől, egyet, az A-dúrt a Haydnnak ajánlott op. 2-es sorozatból, ezt követően pedig a Quasi una fantasia feliratú két op. 27-es darabból az elsőt, az Esz-dúrt, melyet sajnos mindmáig árnyékba borít párja, az úgynevezett Mondschein-szonáta. Az első darabban szinte hallottam, amint Bécsben, 1795-ben, a szalonban összesúgnak a megszállottan improvizáló Beethoven háta mögött: „Ez maga a sátán!” Szokolov a mű összes vadságát, szabálytalanságát előhozta, de ugyanakkor vasmarokkal fogta össze a formát – ismét a közvetlenség és a beállítottság tökéletes dialektikáját élvezhettük. Az Esz-dúr darabot szünet nélkül kötötte össze az A-dúrral; érdekes és másnál talán kockázatos döntés, de hitelessége, átgondoltsága fényesen beigazolódott; az általában valóban fantáziának játszott mű most sokkal tudatosabban megkomponáltnak tűnt, mint egyébként, bár a kísértetiesen surranó második tételt még soha nem hallottam ilyen romantikusan hátborzongatónak. Hogy Szokolov makulátlanul, hallható hanghiba nélkül játszott, az már voltaképpen természetesnek hat, fenomenális manuális készsége, billentésének ezerszínűsége, a két kéz függetlenítésének még a legnagyobbaknál is ritkán tapasztalható minősége ezúttal is szinte letaglózott. A piano itt valóban halk és csendes, a forte elemi erejű, az ellentétek végletesek, de nem elviselhetetlenek: Szokolov az Esz-dúr szonáta utolsó tételében szuper-expresszként, a végtelenig fokozva a feszültséget száguldott bele a koronás domináns-szeptim akkordba, hogy aztán éteri tisztasággal idézze fel a harmadik, az Adagio tétel ábrándozását – valószínűtlen pillanat volt.

A szünet után Schubert ritkán játszott D-dúr szonátájában (D. 850) a tánc és a végtelen melankólia, olykor a kataton depresszió egységét mutatta fel. Megint a zeneszerző portréját láttam magam előtt, azét a Schubertét, aki barátai táncos-zenés estjein, azokon a bizonyos „Schubertiádákon” a bérzongorista szerepét viszi, de olykor kilép a tánc ritmusából és feltárja a valcer és a ländler szakadékait. Ahogy Szokolov a tapintható semmibe oldotta bele a záró rondó hangjait, az ismét földöntúli volt.

És aztán a hat ráadás, voltaképpen egy külön koncert: először egy szellemes, szédítően odavarázsolt Rameau-karakterdarab, utána pedig 5 tétel Chopin 24 prelűd című gigászi sorozatából – a romantika telje, delíriumos előadásban.

Megismerjük-e valaha Grigorij Szokolov lelkének redőzetét? Nem hiszem. De ez talán így is van rendjén.

Vö. Balázs Miklós: Per aspera ad astra
Molnár Szabolcs: Kiismerhető-e Sokolov? 
Fáy Miklós: Gondolatok a zongorában