 The Large Movement |
A The Large Movement nem fizikailag kreál nagy mozgásokat: belül mozgat át finoman. Gyakorlatilag félórás mozgóképbe sűríti az élet emberi egyedektől független folytonosságát a Nincs Lehetetlen holland kultfeszt és a Pendulum színházi ingajárat keretében. A Moszkva téren felállított csinos fekete konténerben fogunk mozizni, de a Várbusz megállójában van a találkozó, onnan vonulunk le libasorban a rendező, Dries Verhoeven vezetésével. Átkelünk a Moszkva mindennapi jövés-menésén, beülünk a mini multiplexbe: a konténer belül bársonyborítású, komplett moziterem, kényelmes székekkel, a vászon előtt még egy függönyke is szétgördül.
A film a Moszkva térnek a székeinkkel szemben fekvő, képbe komponált részét mutatja élőben, miközben egy kínai narrátornő érdekes és közérthető tudományos eszmefuttatásba kezd dallamos nyelvén. Az élet keletkezésétől indul, amely eleinte „kisebb pont volt, mint ez itt a mondat végén.” Rátér a főemlősökre, hisz a szöveg veleje az emberről szól, aki alig változott, tevékenységeit napjainkban is ugyanazok az evolúciós trükkök vezérlik. És látjuk is: ahogy hajdan a szavannán kóborolhatott, úgy ma ki-ki saját ritmusában kocog a 4-es, 6-os irányába.
 The Large Movement |
Mégsem a mozgás áll a fókuszban, hanem egy pár elhagyott, mozdulatlan topánka. Talán egy mai Hamupipőke hagyta a Moszkva közepén? A cipők mellől elhajított papírgombócot kap fel a szél. Mikor a látvány kezdene unalmassá válni, az események elindulnak visszafelé: minden addig látott újra feltűnik, csak éppen az ellenkező irányba tart. Amikor pedig dacára a kellemes, melodikus zenének, ez is kezdene unalmassá válni, akkor egyszeriben elkezdenek a néző számára egyre ismerősebb pillanatok feltűnni, s lassan tudatosodik benne, hogy hamarosan magát is látni fogja. És csakugyan: elérkezik a felvételnek az a része, ahol a nézőtér libasorban masírozik visszafelé a téren. Egy pillanatig tart csak az élmény, utána az emberhullámok újra elsimulnak, mintha mi sem történt volna.
 The Large Movement |
Kisvártatva feltűnik a kínai Hamupipőke, fehér ruhájában szinte kiragyog a kopott sürgés-forgásból, és bravúrosan előre tart a hátrafelé mozgó csődületben. Ellibeg az ücsörgő hajléktalanok mellett, belebújik a cipellőbe, a papírgombóc a kezébe ugrik és kisimul: vége a produkciónak. De a nézőben továbbra is ott motoszkál, hogy milyen gyorsan és feledhetően vonult át az ő fontosnak érzett lénye a tér életén, milyen tűnékeny pillanatként, semmit sem kavarva fel, semmiféle nyomot nem hagyva maga után. Borzasztó erős metaforája ez a létezésünknek.
 Etiquette |
A brit Rotozaza társulata könnyedebb akcióval költözött a Toldi mozi kávézójába. A színházi játékot Etiquette-nek hívják, és ketten űzhetik, egyszerre nézőként és játszóként. Partneremet a helyszínen ismerem meg: Katalinnal az egyik asztalhoz telepszünk, és egy-egy fejhallgatót kapunk. A többi asztalnál ülő vendég kávézgat, cigizik, nem nagyon ügyel ránk, még később se, mikor a fülhallgatóból érkező utasítások szerint kissé zavaros dialógusokba kezdünk, szerepeket játszunk, nyújtózkodunk, előre-hátra dőlünk, és használjuk az elénk készített kellékeket, ügyesen bontogatva a színház jeleit.
 Etiquette |
Felütésként csukott szemmel hangolódunk a szerepbe lépésre, majd kezdetét veszi az első történetszelet. Katalin prostituáltként ül az asztalhoz, ahol én mint filozófus egy könyvet lapozgatok. De csakhamar szobát kell rajzolnom egy férfi és egy nő gyurmafigurája köré, akiket Katalin helyezett a fekete lapra, s Ibsen Nórájának szakítási jelenetét hallgatjuk rádiójátékként – hiszen a norvég drámaírótól olvastam az imént -, miközben különböző utasításokat kapunk, hogyan rendezgessük a figurákat és környezetüket. Lezajlik néhány párbeszéd valami szavak nélküli élet utáni vágyakozásról, majd Katalin elém helyezi a tenyerét, s én képzeletben dombként mászom a kézre firkantott négyzet felé, egy kunyhóba. Közben zuhog az eső, vizet kell csepegtetnem Katalin tenyerére egy pipettából. Lejátsszuk a domb kialakulásának, azaz egy gyilkosságnak a történetét, s az előadás véget ér.
 Etiquette. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Az eltelt alig fél óra alatt felidéztünk valamit a hajdani intenzív gyerekjátékból, hiszen folyamatosan arra kondicionáltak bennünket a fülhallgatóból érkező utasítások, hogy egy másik világot képzeljünk a hétköznapi tárgyak és a velünk szemben ülő játékostársunk segítségével. A játék jó volt, bár nem különösebben felkavaró vagy izgalmas. Nem is annyira a tartalma, inkább a formája miatt lehet maradandó emlék.
Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 és a PENDULUM Színházi ingajárat 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Nánay Fanni: Ki a városba!
Tompa Andrea: Nem könnyű és nem biztos