A BerlinBerlin előadásának nincs élő szereplője. Öt darab, rózsás fényben derengő vászonra vetítik a projektorok egy dokumentumfilm alakjait. Fölöttük a nézők felé döntött terepasztal makettházakkal: a dokumentumfilm tere, Bonanza kicsinyített mása. A coloradói városkának mindössze hét állandó lakója van. Ők beszélnek magukról és a városukról, látjuk őket mindennapi cselekvéseik közben, mindennapi környezetükben. Kicsiben is leképeznek egy társadalmat: a lakók közt van egy atya, egy öreg pár, egy magányos asszony, aki nemrég vesztette el a férjét és két, együtt élő nő. Fiatal nincs köztük, mindannyian idősek, vagy legalábbis életük derekán tartanak, ahogy a városuk is elaggott. Bonanza fénykorában több tízezer lakos taposta egymást az aranybányákban, majd a láz csitultával elnéptelenedett. Mára csak a romok maradtak, a hét, nyugalomra vágyó ember öt háza és néhány nyaraló.
A felvételeken hétköznapi embereket látunk – se nem jók, se nem rosszak, se nem szépek, se nem csúnyák. Átlagosak. Talán egy picit különcök, de végülis mindenkinek van hobbija, nekik Bonanza jutott. Napjaik ház körüli munkákkal, fekvéssel, sétákkal, festegetéssel, olvasással és sűrű postaláda látogatással telnek. Teljes a nyugalom. Tévé és rádió nincs, így „néha telefonon kell érdeklődnünk, nem pusztult-e el a világ”, mondja az egyik szereplő. Múlatják az időt, hiszen abból itt láthatóan végtelen mennyiség áll rendelkezésre. Főként télen, amikor felütheti fejét a faház-láz, ha valaki túl sok időt töltött a négy fal mögött.
Mivel a vetítésben nincs élő akció, így nincs senki, aki a befogadók visszajelzésére reagálna, és csak némi jelzésértékű változás történik a terepasztalon. Például éjjel a makettházak sötétbe borulnak és kis lámpák gyúlnak bennük. Egyébként csak a film pereg, a felvett anyag pedig érdekes. Az öt vásznon párhuzamosan is futnak a képek, de nincs különösebb művészkedés: a fókuszba mindig az a mozgókép kerül, ahol beszél egy-egy „szereplő”. Lineárisan haladunk előre a történetben: megismerjük a tájat, a tájba illő alakokat, majd a mindennapjaikat, az estéiket, egymáshoz való viszonyaikat. Mindez lassú kameramozgásokból és hosszú snittekből áll össze; a film is olyan, mint a természet és hősei: komótos, nem kapkod. Végül elérkezünk a drámához, ami nem más, mint a város végzete. Az idill ugyanis felkavarodik: Bart Baele szenzációs vágásokkal csoportosítja az általa és Nico Leunan által rögzített felvételeket, hogy fokozza a feszültséget, miközben az utolsó negyedórában szinte csak a hajdani tűzoltó házat látjuk, ami jelenleg a városka polgármesteri hivatalaként funkcionál. A kapu leengedéséből (mellyel párhuzamosan a makett tűzoltó ház kapuja is lezáródik), a kapu képére vágott párbeszédekből, majd a kapu egyik részlete szuperközelijének megsokszorozásából, Peter Van Laerhoven izgalmas zenéjének hozzáadásával teljes feszültséget alakítanak ki az alkotók.
A dráma egészen abszurd és egészen emberi. Mivel Bonanza város, ezért alapszabálya szerint hét képviselőből álló testületnek kell vezetnie. Kezdetben az állandó lakók alkotják a képviselőcsoportot, ám egyre többen járnak át a Puebló nevű városból nyaralni, és átveszik az uralmat. Hogy miért, nem tudjuk, nyilván kicsiben is rá lehet kapni a hatalom ízére. Mivel a nyaralók többen vannak, így a választáson saját jelöltjeiket állítják a város élére. Mindeközben a sajátos paradicsomi állapotok közt élő közösségről kiderül, hogy pletykával és előítéletekkel fertőzött. Mindenféléket terjesztenek a másikról, talán nem is alaptalanul, mégis vicces, hogy hét ember sem tud békésen egymás mellett élni. Szóval, miután Ed és Gail nem kerültek a városuk élére, pert indítanak az új vezetőség ellen, arra apellálva, hogy a választmányi tagoknak a választást megelőzően tizenkét hónapon át a városban kell lakniuk. Márpedig a nyaralók ezt nem teljesítik, noha havonta egyszer hűségesen autóznak hat órát, hogy egy órát gyűlésezhessenek. Egy ilyen gyűlésről készül pompás drámai képsor a tűzoltó házban. A pert végül Ed és Gail megnyeri, s nyaralóknak le kell mondaniuk a város vezetéséről. Csakhogy pár hónap múlva Ed meghal, így már nincs megfelelő számú tag a vezetőségben.
Az eset vége: Bonanza elveszíti városi rangját. Nem igazán katartikus végkifejlet, de remekül illusztrálja, hogy az emberi hülyeség bárhol felütheti a fejét, ahol kettőnél többen vagyunk. A film végén páran reflexből tapsolni kezdenek. Minek? Moziban nem szoktunk: úgyse jön ki senki meghajolni.
Kapcsolódó cikkeinket a Flamand-Holland Fesztiválok 2009 gyűjtőlapon olvashatják.